Itt a vasárnap, bütykölünk hát megint. Lassan rendszerré válik itt a TC-n a hétzáró rozsdába fejelés. Persze két hete történt mindaz, amit írok, elnézést, csak most jutottam el a billentyűzetig, de hát nem Forma-1-közvetítés ez, nincs itt szükség paliklászlói témakövetési bravúrokra.
Mercit vettem, öreget, kicsit romosat, de nem túlságosan azt. Háromszázért a hülyének is megérte, jobban, mint az electro world-ös, akciós hajszárító. Hibája ezer, soroltam is már a róla szóló cikkben, aztán egy régebbi, majd egy pár nappal ezelőtti, róla szóló blogposztban is, miket kell még majd rajta.
Amikor autóvásárlási tippet adok ismerősöknek, általában azt javaslom nekik, hogy egy ötéves autónál készüljenek egy hibára, amit a kocsi árának tíz százalékáért kell majd rendbe tenni közvetlenül a vásárlás után. Gumi, futómű, endzsincsekklámpa, ilyenek. Egy tizenöt évesnél a kocsi vételárának negyede-fele legyen félretéve ilyen célra, egy huszonöt évesnél a harmada-kétharmada. Persze csak ha a cél a biztonságos üzemben tartás, nem a szuper kinézet. Mert egy restaurálásnál a vételár és a végösszeg gyakran köszönőviszonyban sincs egymással. Ám ebbe inkább ne menjünk bele.
Én tehát 150-250 ezer forintnyi elköltendő gyorssegélyre készültem, mely távlatot persze feleségemnek nem boncolgattam elég mélyrehatóan Era vásárlásakor. Lett is belőle szópingpong, de valahogy kiizzadtuk. Tehát megbeszéltem Karesz barátommal, a Viszi Autószerelői Iparkamara fejével, Balaton és Környéke Autószerelői Takarékszövetkezet megoldógurujával, jó barátommal, hogy megyek le hozzá Erával. Maradt tavalyról hét nap szabadságom, tudtam meg Angélától a minap, kettőt lecsippentek belőle, csütörtökön szétdöntjük a vasat, és analizálunk, aznap telefonon megrendelünk mindent, ami kell hozzá, péntek reggel felvesszük a cuccot, megcsináljuk ketten, amit tudunk, aztán én hazajövök vonattal, Karesz meg szól, amikor befejezte a maradékot.
A hibák, fontossági sorrendben:
1. füstölés (rettentően szégyellem és ellenzem)
2. nehéz indulás, beindulás után azonnali leállás (kellemetlen)
3. tétova kormányzás (veszélyes)
4. szörnyű berregés, vonaglás a hajtásláncból 50-70 között negyedikben, de persze ezekben nem volt ötödik, csak a ritka, feláras kivitelekben (rosszautó-érzet)
5. szoruló fékek (pazarlás, gyanú)
6. általános motorgyengeség (gyengébb, mint a 200D állólámpásom volt)
7. gyanús hátsó szintszabályzás (motorcsónakázva megy)
8. valami morog jobb oldalon, ha gurul az autó, valszeg kerékcsapágy (zavar)
9. féloldalasan működő hátsó világítás (veszélyes, mellesleg rendőrmágnes)
10. nem működő hűtőventilátor-kuplung (fixen van, nem forog el kis sebességnél, túlfogyasztást okoz, plusz zajt is)
Persze lenne még más, de ezek zavartak a legjobban. Meg szerettem volna egy teljes rutinszervizt, motor-váltó-diffi-szintszabályzó-kormányszervo-olaj, légszűrő, szelephézag-állítás, fékbetét-ellenőrzés, futóműátvizsgálás, kipufogóvégignyálazás - ezeket.
Csütörtök délelőtt Viszen talált. Imádok odajárni, pláne, amióta ráállok az M7-re az Osztapenkónál, és leesek róla a Karesz ajtaja előtt. Már üresen várta Erát a műhely, azonnal be lettem hajtva, ki sem tudtam szállni, máris „nyissad, má’!” - motorházfedél föl, csak onnan tudtam, hogy van valaki a műhelyben, hogy a géptető alól Karesz atomvillanás-cigijének füstje gomolygott elő, mint valami indián tábortűz.
Mire kikászálódtam, már lenn volt a légszűrő fedele. „Ezt a SZART!” – kaptam a lesújtó, viszonylag kevéssé cizellált, ám jogos véleményt a valóban avéttos szűrőről, amely sem alakjában, sem színében nem emlékeztetett már arra, ahogy világra jött az Armafiltnél, Újpesten. Két és fél métert ívelt a satupadig, szép dobás.
Be a konyhába, kupica pálesz, átöltözés, nnna, így máris otthonosabb. Megérkeztem, kezdhettük a bulit. Kareszéknál lenni jó móka, Mercit szerelni náluk még jobb. Semmiféle karib-tengeri whiskyzésért nem adnék egy kétnapos viszi alámerülést.
Ekkor bedöglött a kazán. Még talán tíz évvel ezelőtt esett, hogy Karesz központi fűtést épített ki a házban. Akkor olcsón lehetett Shell gázt venni, a mai napig kint van az üres tartály az udvarban, de azóta drága lett, a gázkazán megszűnt, elemei különféle Zsigulikba, Wartburgokba és negyedszázados Toyotákba épültek be. Persze az is a garázsban lakott, hol másutt. A csövek most is ide vezetnek a házból, Kareszom tehát azóta is ide tesz minden újabb kazánt.
Most már jó ideje légbefúvásos olajégő fűti a házat. HTO-val megy, csodás előfűtő berendezés is van rajta, meg spéci érzékelők, durvaszűrő, elektronikus gyújtórendszer, vészáramkör – úgy néz ki, mint valami ruszki légvédelmi rakétába oltott első világháborús dunai hajómotor. A hangja is olyan.
A két nap alatt, amíg ott voltam, a dög éppen eltömődött, betrutyisodott az előmelegítő, minduntalan leállt. Az autószerelés tehát így nézett ki: egy óra autó, fél óra kályha, fél óra autó, húsz perc kályha, másfél óra alkatrészért menés Lellére, visszaérve jégverem a házban, azonnali kazán-gyorssegély, bele a gázolaj Era tankjából, mehetünk ebédelni. Azóta új előfűtőt kanyarított hozzá Karesz, a kályha köszöni, jól van, ne aggódjanak.
A légszűrő után én leszedtem az adagolócsöveket és magát az adagolót is (utóbbit csak négy csavar tartja, de házilag senki le ne vegye, mert csak egy helyzetben szabad visszatenni, azt meg a szakember tudja csak). Rossz benne a vákuumszelep, ezért is kell bovdennel leállítani a motort.
Különben a vákuum állítaná le, ám ez a rendszer a W123-asokban a legritkább esetben tömített, ezért itt egy fület hegesztettek valamikor a kézi leállítókar szélére az adagolón, arról pedig az utastérbe vezettek egy bovdent. Egy vákuumszelep tizenezer forint, most egyelőre húzógombbal állítgatok lefele, ilyen luxusra most nincs pénz.
Aztán kirángattuk a porlasztócsúcsokat is, mind az ötöt. Négy közülük tiszta trutyi volt, ezek egyértelműen csöpögtek idáig. A kopogós járás, füstölés oka ezzel (részben) meglett. Aztán a szintszabályzó szűrőjét is kiszedtem. A tartály alján sűrű lötty – pedig hígnak kellene lennie – a szűrő fekete. Telefon az autósboltnak – 36 ezer forintba kerül. MICSODAAAAAA??!!!
Annyi. W123-as szintszabályzó szűrője, itt van a gépben. Fogtam a kezemben, bámultam, mint Winston a vodkás pohárba, az "1984" végén: egy papírbetétes, kicsi, műanyag semmi, előállítani húsz forint. Mi van ebben, arany? Kaptam az infarktust, Corinfar elropogtat.
Aztán inkább elővettem egy fagyis dobozt, bele nitrót, mosogattam egy órát. Nesze neked harminchatezer, te szemét. Majd valahogy lövök egyet az ebay-on, vagy mittomén, de ennyim, ilyenre végképp nincs.
Ekkor közelebbről is szemügyre vettük a vezérlést - a bagófüst, mint londoni szmog, mindent belengett. Karesznál ez jó jel - ha nagy a füst, halad a munka. Nagyon úgy tűnik, hogy előttünk még nem nagyon bontogatták ezt a motort. Kulcsnyom-mentesek a hengerfej-csavarok, előkamrák érintetlenek, porlasztócsúcsot se cseréltek még egynél többször. Csak elhanyagoltak mindent. A vezérműtengely újszerű, szelepeket inkább csak alibiből állítunk, a láncban viszont ott van nyolc fok nyúlás. Ez is szépen agyonvágta az emissziót, a motorerőt, az indítást, mert az adagoló időzítése is minimum négy fokkal odébb került emiatt.
Persze a porlasztócsúcsok alatt a kelleténél kisebb tűzkarikák voltak, de ez a kisebbik baj, fordítva rosszabb. Ha pl. az állólámpásba a W123-as nagyobb lyukúit teszik be, az így keletkező peremben megül a gázolaj, csepeg, kormolva ég, füstöl, a motor csetteg, a korom pedig hosszú távon betámaszt a gyűrűk alá, és a dugattyú újrafúrja a hengereket – de rosszul. Figyelni kell az ilyen apróságokra, hiába hosszú életű a Mercedes-dízel, igazából csak karbantartással tartós. Mint ahogy arra is érdemes gondolni, hogy a 300D-be nem a „240”, hanem a „240/” feliratú porlasztócsúcsok valók. Erában mondjuk jófajták voltak.
Két ékszíjat is felveszünk a listára, mert amik raja vannak, azokat már Karl Benz is használta az első Patentwagenen, még 1886-ban, azóta bontott alkatrészként vándorolnak Benzről-Benzre. Barnák, ridegek, repedtek és lóg belőlük a cérna. Szörnyűek. Hogy ezek el nem szakadtak…
Miközben Karesz a csúcsokkal (és a kályhával) tököl, én nekiállok a hátsó lámpáknak. Többféle horrorra készülök. Egyrészt letört érintkezőkre, megolvadt foglalatokra, epokittel összetákolt lámpatestekre, másrészt szörnyű rohadásokra a lámpa mögötti lemezrészen, hiszen a kombi hátulján leszakadó légörvények nagyon erősek, nyomással viszik be itt mindenbe a sarat. De nem, mindkét lámpa ép (nagy érték a jó W123 kombi-licht, 50-80 euró egy használt!) csak az izzók égtek ki, a bal lámpában a féké, a jobban a helyzetjelzőé. Találok végre rohadást is – a kaszni felé egy kicsiny lyuk szelel. Megpucolom, hogy lefessem a széleit, kiderül, hogy gyári a lyuk, csak koszos volt. Akkor itt sincs vasoxid. Majd keresek tovább.
Alámászunk a kocsinak, egyrészt megkeresni a kormányholtjáték okát, másrészt a zörgés, rángatás forrását. Egyiket sem találjuk. Minden gömbcsukló ép, könnyen mozog, épp kellően szoros. Épek a porvédők. A kerékcsapágyak nem lógnak. Biztos a kormánymű lesz az – erősködök Karesznak, hiszen minden öreg Merciben lóg a kormánygép. A golyópályás szerkezet jó, amíg rendszeresen utánállítanak a Pittman-tengelynek, de ha elhanyagolják, csúnyán megkopik középállásban, és akkor már utánállítani sem érdemes, mert kitekerve szorul, rágódik. De nem, a kormánymű jónak tűnik. Egyelőre feladjuk. Nézzük a hajtást.
Kardán nem lóg. Váltóhíd és a rajta levő bak jónak látszik. Ez persze csak azután derül ki, hogy vakarásszuk egy kicsit az alkatrészt, mert fél gellérthegynyi sarat találunk benne. Mit csináltak ezzel az autóval, szántottak? Egyébként is, az alján legalább kétszáz kiló további agyagot találunk, szép lesz majd lemosni.
Hardytárcsák épek. A kardán rezgéscsillapítója nincs leszakadva, újszerű. A hajdani W124-esemen ezt mind cserélni kellett, de az Erán minden jó. Akkor miért rángat?
Én közben hátramászok az aknában, és a segédkeret befogatását vizsgálom, a bölcsőgumi fölött. Itt szoktak ezek a legalattomosabban szétrohadni, lakatolni horror, vásárláskor szinte lehetetlen ellenőrizni, viszont úszik tőle nagy sebességnél az autó. De semmi, minden elvágólag, csak a kosz óriási. És jók a hátsó futómű szilentjei is, egyre jobban becsülöm az öreg madarat.
Még a kipufogó is korrekt, rozsdamentes, ráadásul kombié, ahogy kell, kettős kanyarral a csőben. Pedig ez drágább, mint a limuziné, amit amúgy fel szoktak műteni. Az előző tulaj megadta a módját, tiszteletem.
Miközben Karesz turkál, én kimászok, kezelésbe veszem a bal külső tükröt, ami olyan laza, hogy minden ajtóbecsapásnál elállítódik. A kis kar rejtett csúsztatóját letolom, kar lejön, a díszfedél is, alatta három egyforma csavar, meg egy kisebb, az állítókar tövében. Az a szorító. Tekergetem, néhányszor jól becsapom az ajtót, ezt is megoldottam. Burkolatok, állítókar vissza, egy feladat kipipálva.
Későre jár, megrendeltünk mindent, letesszük a crovát. Még egy fél órát dumálgatunk levezetésként, Karesz a kályhát buherálja, elfogy egy-egy üveg sör, barátság van, Mercedes-belek szerteszéjjel, jólét. Odabent már vár a vacsora, megyünk. Soha nem tudom megértetni a Karesz feleségével, Margóval, hogy én igazából nem szoktam ilyenkor enni, maximum egy fél szelet kenyeret, nem túl gazdagon. Alig mozgok, ülő munkát végzek, azonnal százhúsz kiló lennék, ha annyit zabálnék, amennyi jólesik. Pláne este. De itt ezt nem így szokás, férfiember egyen, hisz’ dolgozik. Tömik belém a kaját, egyre csak újabb adag felvágottak, csípősek, savanyúk úsznak elő, az utolsó házikolbász-falatokat már a tüdőmbe tömöm, majd megfúlok. Amikor már hörögni sem tudok, jön a kupica házi pálesz, mintha segítene, most nagyon jólesik. Közben egy moldvai TC-olvasóval – aki állatorvos, de most épp tanár - levelezünk a wifis laptopon, szegény egy beindíthatatlan zőccségessel vesződik ott a dzsungelben, ahol Dacia 1300-nál komplikáltabb szerkezetet még nem láttak. De Karesz jó a távgyógyításban, emberünk halad az autóval.
Az éjszakát igazi családtagként töltöm, megkapom a gyerekszobában az emeletes ágy alsó helyét, a kisebbik fiú, Gergőt a kanapén tölti az éjszakát száműzetésben. A nagyobbikkal, Mátéval kicsit vitázunk azon, melyikünk horkol majd hangosabban, de végül nagyobbnak bizonyul a pofánk, mint a tudásunk, a kicsi Gergő simán lenyom mindkettőnket az éjszaka folyamán.
Vidéken nagyon más ütemben zajlik az élet, mint Pesten. Én általában egy és kettő között fekszem, háromnegyed hét és háromnegyed nyolc között kelek. Ott, Viszen már fél tizenegykor beleálltam a szundiba, hiába ordított a Fábry folyamatosan a hatvan centire lévő tévéből. Itt mindenki tévére alszik el, már régebben is megfigyeltem.
Karesz még a térségi jellegzetességekhez képest is korán kelő típus, különösen télen, kiváltképp, ha rágódik valami autós problémán. Mint kiderül, a hajnali negyed négy már a garázsban találta, rémlik is, hogy hajnalban én is felriadtam egy pillanatra a bagófüstre, de aztán visszaájultam.
Fél hét, durmolás vége, nincs tovább, leesünk a térképről, ha ennél tovább csukva marad a szem. "Cigit? Kávét? Legalább pálinkát igyál már!" – úszik a fejembe valami zavaros szűrőn át a pesti agy számára elképzelhetetlen reggeli önpusztítás, Margó valóban kedves szavainak közvetítésében. Meghalok, gondolom, és nyöszörgök, meghalok – "egy teát nem kaphatok, meg valami kenyeret?"
Dehogynem. Terüljterüljasztalkám 2.7-es verzió, frissítem a szoftvert, egészen mások most a hammok, mint este. Négy, azaz 4 darab, óriási, gőzölgő virsli landol előttem, nagyjából egy kiló kenyérrel, felszeletelve. A család reggeli adagja – vélem, de nem, a Karesz is ennyit kap, ezt a porciót nekem kell betolnom. „Elég lesz? Főzök még!” – nézi Margó gyanakodva a morzsányi porciót, miközben én már a látványtól is jóllaktam. A napkezdés tehát vidám gyomorrontással telik, a reggeli végén tényleg beborítom azt a kupica pálinkát (meg rá a kávét is), ezek nélkül a mentő vinne el.
Repedő belekkel, lezúzott aggyal, kicsit ittasan kezdem a reggelt – a puhány Pesten kicsit máshogy indul a nap, de a Kareszéknél mindig próbálok abban az ütemben csinálni mindent, ahogy ők. Az egésznek napnak náluk van egy finoman csiszolt rituáléja, megpróbálsz eltérni tőle, és nem működik, így viszont estére kerek egésszé áll össze minden. A pálinkától (sosem iszom reggel, napközben is legfeljebb sört, nyáron) például egész délelőtt kellemesen melegem van, holott a kazán még valamikor az éjjel folyamán kimúlt, azóta nincs fűtés. Viszen mindig öt fokkal hidegebb van, mint akár az öt kilométerre levő Látrányban, szoktam nézni az LCD-t a tesztautóban, ha nem Mercivel megyek Kareszhoz. A garázs könnyűszerkezetes, tehát nincs meleg, gondolhatják. Mégsem fázunk, sőt, szinte bulihangulat van.
Karesz nem tétovázott sokat a hajnali kelés után, kinyomozta a bizonytalan kormányzás okát, meglett a rángatás is. Előbbit a kopott segédirányítókar-persely okozta. Ezeken a Merciken a bal oldalon, ugye, kormánymű van, a jobb oldalon pedig egy ugyanakkora, de kormánymű nélküli kar vezeti meg a kormányösszekötőt, hogy szimmetrikus legyen a rendszer (angol, japán, thai autókon értelemszerűen fordítva). A jobb oldali, hamis kormányműnek, azaz segédirányítónak, lógott a tengelye.
Gondoltam erre is hibalehetőségként, hiszen a régi állólámpásomban, meg a sárgában, meg a Kati állólámpásában is mindben cserélni kellett, nem hittem, hogy Eránál megúszom. De az állólámpáson földre tett kerékkel is érezni, ha lóg, a fekvőlámpást ellenben fel kell emelni, mert ha rajta ül az autó, erősen befeszül. Előző nap lusták voltunk ehhez, csak rángattunk, nem éreztük.
A hajtáslánc rángatásának oka: Karesz leszedte a két részből álló kardántengelyt, és így, partra vetve már látszott, hogy a kardáncsapágy gumibetétes befoglalóházában szakadt maga a gumi, emiatt lóg a csapágy (ami rossz is). Akkor egy ilyen is kell.
Lellén kezdjük a napot, az autósboltban. 102 ezer forintot hagyok ott, igaz, ebben van egy ablaktörlő a Kati 190-esére is, 4500 forint értékben. Öt porlasztócsúcs (27 500), olajok, fékfolyadék, fagyálló, ékszíjak, vezérműlánc (20 000), segédirányítókar-persely (10 500), kardáncsapágy (6400), szűrők, izzók, Karesznak egy fogó (ajándék), egy Zsiguli olajszűrő (kell a kazánba) szerepelnek a listán. Veszek egy vonóhorog-kupakot is, mert eddig egy habtejszín kupakja volt a golyón (ami meglepően jól zsírozottnak bizonyult). Innen irány az adagolós – "sürgős lesz, ne feküdj rajta sokáig" – szól az instrukció.
Otthon kipakoljuk a kincseket, elkezdjük őket beszórni. Közben Karesz irgalmatlan káromkodás-áradat közepette leműti a ventilátorlapátot.
Hozzáférhetetlenek a csavarok, meg a lánccsere is zajlik közben, tehát nem ildomos forgatni a motort. Lapátcsere után a láncot hárman fűzzük be.
Karesz elflexeli a fölső láncszem tengelyvégeit. "Lesz majd anyázás, ha ezt megírod!" - teszi hozzá. Szétjön. Margó fogja a kocsi bal oldalára eső láncszakaszt, én a jobbot.
Karesz megbontja a régi láncot a lánckerék tetején, a patentszemmel összeköti újat és régit, majd forgatni kezdi a főtengelyt. Margó enged, és feszít, én arra vigyázok, hogy a lánckerék felém eső oldalán be ne essen a blokkba az egész, mert akkor szívunk. Örökkévalóságnak tűnik, de végül körbeér a lánc. A régi megy a kukába, az új megkapja a saját patentszemét, tökéletes. Lépünk a porlasztócsúcsokra, az a meló még komplikált lesz.
Ötből négy "Made in India" egy meg francia. Az indiaiak alján látszik a durva esztergálás nyoma, a francia sokkal szebb. Karesz szerint nem sokat számít, hogy néz ki – a francia kicsit precízebb és tartósabb, de kis ügyességgel az indiai is jól használhatóvá tehető.
Előkerül a vízpapír (nagyon finom smirgli, fényezők használják az előmunkálatok utolsó fázisában), Karesz egy tükörre tesz belőle egy darabot, bekeni olajjal. Én szedem szét a porlasztócsúcs-házakat, drótkefézem a meneteket, ő csiszolja a zárófelületeket, az új porlasztócsúcsok alját. "Minek ezt?" – kérdezem.
"Látod, a ház, amibe beleteszem a csúcsot, a záró felületeken kráteres. Valaki úgy csavarta össze egyszer, vagy többször, hogy por került ide, az benyomta a fémházat, vagy egyszerűen csak kijöttek a rejtett zárványok. De látod, rossz. Én ezeket az egyenetlenségeket ki szoktam polírozni.
Sokan tömítőanyaggal dolgozzák össze a házak két felét – látom, a tiédnél is valami nagyokos ezt tette -, ettől kifelé már tényleg nem folyik a gázolaj. Csak befelé, ami sokkal rosszabb. Az így berhelt kocsiknál tönkre szokott menni a motor idő előtt, meg füstöl, kopog is.
Közben öt porlasztócsúcs háza tükörfényessé válik az illesztési pontokon. Mellé készen lesz az öt csúcs is.
Egy ellenőrző próba a házi készítésű porlasztócsúcs-vizsgáló szerkezeten, mint szép ernyőt porlaszt, megnézzük a nyomást, majd becsavarjuk őket.
Aztán futunk még egy kört első fékbetétekért, mert gyanúsak, meg szelepfedél-tömítésért, mert az ereszti az olajat. Ebédig még a segédirányító perselycseréje is megvan, a csapágy is felugrik a kardánra. Én közben patyolattisztára mosom a szintszabályzó tartályát.
Megjegyzés: a szintszabályzóban hidraulikaolajat találtunk. Akinek ilyen szintszabályzós Mercedese van, bele ne tegyen ilyet! A Mercedes „hydraulikflüssigkeitnek” nevezi a löttyöt (talán jól írtam), de ez csak a Mercedes terminológiájában hidraulikaolaj. A valóságban a konzisztenciája sokkal közelebb áll az automataváltó-olajhoz, tehát a Mercik szintszabályzójába, kormányművébe ATF-et kell tenni, ha nincs pénz méregdrága, gyári lötyire.
A kormányművet kezelésbe veszem, leeresztem az olajat. Karesz a szintszabályzót próbálja légteleníteni. Pocsék meló, nem véletlen, hogy anyázva nyöszörög a kocsi alól. Nagyjából elkészül, jöhet a kardán. Leveri a régi csapágyat, fel az új, kész ez is.
Ketten lazán haladunk, már csak a Karesznek kellene betennie a három csavart az első hardyba, és készen lennénk. Ekkor észreveszi, hogy lóg a váltó flansnija, ahogy hívja. Ez lényegében a váltó második tengelyére szerelt menesztőtárcsa, amelynek három fülére kell csavarozni a hardytárcsát.
Lötyög. Meghúzni reménytelen, mert egy nagyon fura, lyuggatott lemeznek tűnő anya van a flansnin, célszerszám kellene hozzá. Miután számtalan buherált szerszáma, illetve egy precízen legyártott kézi készüléke sem bizonyult alkalmasnak a meghúzásra, Karesz rájött, hogy a W123-a béna megoldását le lehet cserélni a W124-es sima, tizenkétlap-fejű anyájára, amin van lelazulás ellen biztosító, ferde profilú alátét is.
Csakhogy most nem volt ilyenje az ömlesztett alkatrészes szobában. Nagyot káromkodtunk mindketten, de minden további keresgélésnek elejét vette a MÁV-menetrend. Karesz kivitt a saját W126-osával Szemesre. Négy napig lélegzetvisszafojtva figyeltem, mi történik, olykor napjában háromszor felhívtam a Kareszt.
Az adagoló teljesen el volt állítva, a fejszelepje is bedöglött, 15 ezer. A kardán sem ment vissza simán, mert lett ugyan W124-esbe való anya, de a hardyról is kiderült, hogy repedezett. Karesz túrt egy másik, teljesen épet nekem. Közben olajcserék, fékjáratás (hogy ne szoruljon), hűtővíz-csere, minden.
A legnagyobb szívás az autóval a szintszabályzónál adódott. Ütött a fara gödörben, nem akart felemelkedni, motorcsónakozott, ahogy Sághi Iván barátom (a budapesti Merci-guru) hívja a levegőbeorros-seggleülős pózt. Karesz fél napot töltött a berohadt, évtizedek óta karbantartatlan szintállítóval, ami hátul, a padló alatt, az egyik lengőkar állását felhasználva vezérli a magasságot. Közel százezer forint egy ilyen bontott egység, és szinte minddel gond van, óvatosan vegyenek speedboatnak látszó zöldséges-Mercit.
Polírozott, szétszedett, rendbetett, de a rendszer sehogy nem akart jó lenni. Ez a drága jó barátom végül öt órán át masszírozta kifele a rugóstagokból a hidraulikaolajat, amit korábban betöltöttek, és begyógyult a rendszerbe. Irgalmatlanul keresztbetesz magának, vagy a következő tulajnak, aki ilyennel tölti fel a rendszert. Karesz hajnali fél kettőtől reggelig szenvedett vele, akkor halálra vált hangon felhívott és ennyit lihegett bele – "megcsináltam a szaros szintszabályzódat. Ne is kérdezd hogyan…".
A hajtáslánc rángatása jórészt elmúlt az új csapágy beépítése, és a flansni rendes meghúzása után, de a zörgés maradt. Sághi Iván barátomat hívtam kétségbeesve. „Valaki rosszul rakta össze a két kardánfelet, össze vannak azok jelölve, úgy centrírozzák a gyárban” – mondta.
Iván szava szentírás, felfoghatatlanul precíz ember. Hittem neki. Karesz állította, hogy a W124-esen van jel, de a W123-ason még nincs. Mondtam, nézze meg. Nézte, nincs. Mondtam, ha az Iván mondja, van. Karesz szokott hinni nekem, tovább nézte. Vakarászta a koszt, a rozsdát. Forgatta, világította innen, világította onnan. Végül meglett. Tényleg van valami egész apró vonás a két kardánfélen, összerakta úgy. Mit mondott erre a hajtáslánc? „Mrrrrrrrrzrrrrmrrrrrrrrrzzzzzrrrr…” Muhaha! – tette volna hozzá, ha lett volna szája is. Egyelőre feladtuk, legalább már nem iszonyatos, csak rendkívül zavaró a hang, és már nem 50-70-ig van, csak 50-65-ig. Ez is valami.
Múlt hét szerdán mentünk a kocsiért Ommmal. A feleségem 190-esét vittük váltásban – haza a rendbetett Erával tepertünk. Füst – egy szál se. Se hidegen, se melegen. Azaz padlógázon lehel egy keveset, mert a dízel akkor van jól beállítva, ha ilyenkor elfogy az oxigénfelesleg, és kormolni kezd, de ezt a legújabb Audik és Peugeot-k is így csinálják.
Ha kialszik az izzítólámpa, elég szemvillanásnyira elfordítani a kulcsot, és máris megy mind az öt henger. Mint a selyem – kevesen tudják, de a régi előkamrás motorok egyik legnagyobb előnye a későbbi dízelekhez képest puha, egyáltalán nem kattogós járás. Persze, ha rendben vannak.
A kormány csoda lett, soha nem vezettem még régi Mercit, amiben ilyen pontos lett volna. Ebben megvan most a golyópályás gépek finomsága, kis híján a fogaslécesek közvetlensége. Szuper. Persze most vihetem futóműveshez az autót, mert ezzel az is kiderült, hogy enyhén húz jobbra.
Nem szorul már a fék sem, a tükör, mint a cövek, világít hátul minden. Le is mosattam Erát, így, csillogón, vízszintes testtel egy csomóan megnézik az utcán, amire végképp nem készültem.
Sajnos a hátsó gázgömböket majd valamikor cserélni kell, mert nagy bukkanón még mindig üt a futómű, pedig a W123 igen finoman rugózik, ha jó. Az eleje sem igazán puha, lehet, hogy rossz rugók, esetleg olcsó lengéscsillapítók vannak bent, jövőre utánajárok. Még mindig szól kicsit a jobb első kerékcsapágy, de még bírja egy darabig. Pocsék a hátsó ülés, és a vákuumos rendszert is meg kellene javíttatnom, mert se központi zár, se kulturált leállítás. Karesz legalább ledugózta az egyik csövet, hogy ne szívjon falsot, ezért a fényszórómagasság-állítás már működik. Ja, és kellene rá négy darab, 195/70 R14-es gumi is (a kombinak ez a gyári mérete), mert a mostaniak túl nagyok (205/70 R14), és iszonyú hangosak.
Legjobban a zörgés zavar, de nem tudom, azon hogy leszek úrrá. Mindenesetre legalább (az 1985-ös szintnél) nem szennyezem (jobban) a környezetet, tudom, hogy a futóműben, a fékben minden létfontosságú dolog rendben van, legfeljebb még a kényelemre kell áldoznom kicsit. Még a fogyasztásom is lement a 13-14-ről valahová 10 köré, ami teljesen reális.
Pedig megjött a "póver" is, ahogy Karesz hívja. Az érdi emelkedőn (autótesztelésre kiváló, pláne ilyen öregeknél) 120-szal döcögtünk felfelé, amikor Omm megkérdezte – "ennyit tud?". Több se kellett, elsüllyesztettem a gázpedált, és az 1,6 tonnás Era nekilódult, a tetejére már 130-cal robogtunk, és még volt benne. Mindezt 88 lóerőből, ami azért nem utolsó eredmény. Mindig mondom, öreg Merciben a Karesz-motor más, mint a többi.
Összesen 157 ezrembe volt a javítás, úgy, hogy az autóról semmi cifraság nem derült ki, sokkal jobb, mint amire vártam. Bontatlan, jó kompressziójú, saját motor. Már lakatolt, de ismereteim szerint korróziómentes karosszéria. Jó váltó, egészséges szinkronnal, működő elektromos izék, stabil futómű, halk diffi (legalábbis nem vonyít) – szuper. Ennyi pénzbe csak egy közepesen mély, lényegében az olajakra, kopóalkatrészekre kiterjedő karbantartás volt. Az autó tervezett kiadásaihoz képest jó vagyok, a családi büdzséhez képest rossz, tehát most egy darabig nem piszkálom az autót.
Karesz meg is jegyezte, amikor elvittem tőle – na, most kellene megvennie valakinek, jól járna vele. Na de háromszázezerért nem is adnak el ilyen karbantartott autót…
Ja, még egy utolsó jó hír: az a 36 ezres szintszabályzó-szűrő, amit kinéztek az autósboltban, nem a W123 kombihoz való, hiába állítja másként a számítógépes rendszer. Azóta egy másik helyen is ezt akarták adni. Most már tudom, hogy valaki egyszer tévesen vitte be az alkatrészt valami adatbázisba Magyarországon, és mindenhol ezt a szörnyű drága cuccot akarják adni a jó helyett. Az én szűrőmön levő gyári kód alapján tovább nyomoztunk – kiderült, hogy az ára valójában alig négyszáz forint, bár nem tudják a boltban mibe, és mire való, de létezik, rendelésre van, egy hét múlva megjön. Képzelem, hány magyar W123 kombin nem cseréltek ilyen szűrőt az elmúlt években e buta hiba miatt. Mindegy, én rövidesen megteszem.
