Hiába imádom én Pandácskát, rajongok a praktikusságáért, az olaszos ötletességéért, a vászontetőiért, színtiszta nyolcvanas évekes hangulatáért, kiskutyahangon morgó 45 lóerejéért, azért a többség szemében ez mégiscsak egy pici, piros, elaggott, motorizált retikül. Nem egy kopasz, szakállas, kétgyermekes csávónak való, mint én. De higgyék el, így negyven fölött már én is szoktam vágyni a Jó Autóra. Legalább valami húszéves, nem túlságosan lelakott Mercedesre, egy szivar Audi 100 Avantra, 5-ös kombi BMW-re. Csakhogy minden modernizálásra való törekvésem olyan balul sült el eddig, hogy fogy a kedvem. Mert a huszonsok-harminconsok évesekkel, ha olykor matatva, nagy zajban is, de mégiscsak remekül eljárogatok. Öreg Pandától Alfa Romeón át a Mercedesekig tartó íven.
Sajnos néha muszáj a neten bóklásznom, mert tényekkel kell alátámasztanom, amiről a cikkekbe írok. Például a múltkor is ez történt, amikor azt boncolgattam, vajon mit vegyen az ember 2-300 ezer forintért. Keresőbe a 180-350 ezres határok beír, majd lapoz. Akkor pillantottam meg ezt az autót.
Istenem, nekem is volt már ilyenem, csak görbébb, rozsdásabb, átfestettebb, és nem ezzel a 200-as, K-Jetronic befecskendezős motorral, hanem eggyel nagyobban, 230 TE-ként. Ez viszont itt gyönyörű, gáz is van benne, ha valamire lecserélném a Pandát, akkor egy ilyenre. Még az az ótvar 230 TE is jó szolgálatot tett, mit tudhat egy ilyen, sokkal jobb 200 TE?
Hazamegyek, mutatom kis feleségemnek a képeket. 275 ezer pénz egy kombi ződcségesért. Bagó. Kati kimondja, amire gondolok - akkor mi lesz a Pandával?
Khm, hát a dolgok jelenlegi állása szerint el kellene adnunk, mert a bónusz tízes biztosítást nagyon lementeném róla, meg az a kicsi pénz, amennyit adnak érte, is kellene a Mercihez. Most viszont csak a Cora-hitelkártyán mínuszba szaladva tudnánk megvenni, ami mostanában baljós jel. És ha lenne Merci, jövőre már nem lenne szörnyű logisztika, hogyan vigyük le a fél házat Balatonra. Sőt, már most, két ünnep között is úri pompában hatolhatnánk Villányra a szokásos év végi bortúrára.
Számolgatunk. Jön a karácsony, Villány is belekerül némi zsetonba, rizikós, nagyon rizikós...
Másnap este, egy vívódással töltött munkanap után hazaérek. "A hirdetésben az a szép első és a még szebb utolsó fotó mind két évvel ezelőtti kép. A kocsi mostanra elkezdett rozsdásodni. Egy szimpatikus ember árulja, de nem az övé, hanem a barátjáé, aki Németországban dolgozik, viszont a kocsi a nagynéni nevén van, aki életében alig látta a Mercit. De két év vizsga van rajta, a gázt pedig hivatalosan tették bele" - fogad Kati az ajtóban, és már tudom, hogy ő is felhívta az embert. Mert én is. Természetesen.
Nekem, mondjuk, jobb lenne tisztán benzinesben, hiszen ez a motorszéria legendásan takarékos volt, viszont rosszul bírja a gázosítást. Az én 230 TE-m rommá kopott motorral, melegedősen 9,6-ot evett Budapesten, pedig tényleg első tizedesig írom minden autóm fogyasztását. A 200 TE is nagyjából ennyivel jár.
És azzal az öreg rommal is voltam mindenfelé Európában, egy alkalommal az öreg legálisan átlépte a 200-at óra szerint, azt nem tudtam elkapni, mert figyeltem, de kicsivel alatta lelőttem az órát, tessék. A dajcsok is nézték ám a ződcségest, mit tud!
Még a telefonbeszélgetés során azt is megtudom, hogy a bal hátsó sárvédő és a kombiajtó rohad már, de hogy mennyire, azt nem sikerül kiderítenem. Az eladó az általa ismert információk közlésében korrekt ugyan, de hallhatóan belefáradt abba, hogy más autóját árulja szívességből, és az ő életét borítják fel fenekestül. A kocsi a dupla kipufogó és a szélvédő előtti, krómozott légbeömlők alapján 280-as, hathengeres lenne - igen, kapom a választ, ez a kétszázas blokk nyolc évvel ezelőtt került oda, bele van papírozva.
Kicsit alkudni próbálok, leheletnyi engedményt kapok, azzal a megjegyzéssel, hogy a tulajt nehéz elérni odakint, és mivel jó pár tízezret költöttek a kocsira, most, vizsga előtt, olcsóbban biztos nem adja oda, inkább kivonja a forgalomból, és elteszi. Hm, ez közel lehetetlen, győzködöm a közvetítő úriembert, hiszen Magyarországon most fél évre lehet autót ideiglenesen kivonni a forgalomból, kérvényre, hosszabbítással adnak még felet. És mintha lenne valami kiskapu, amivel két évig nyújtható, de ez lehet mendemonda is, aztán vége, bontóba kell vinni, onnan papírt kell hozni. Ezt ő nem tudja, nem is érdekli, nem az övé, ha érdekel, jöjjek le, nézzem meg, nem olyan rossz a kocsi – mondja a leckét.
Így teszünk. Szombat estére eladjuk a gyerekeket, karácsonyi bevásárlunk éjjelig, majd másnap reggel irány Kunszentmiklós. Messze van. Valamiért úgy számoltam, hogy csak egy ugrás az M0-tól kifele, de ez jóval túl van Kiskunlacházán is. Késő a délelőtt, mire odaérünk, a Kati ideges, 1-re a gyerekekért akart menni. Ugye rövid leszel – kérdezi, mint ha nem bő tizenöt éve ismernénk egymást. Én, rövid, mikor autót készülök VENNI? Muhahahaha!!!
Persze, megpróbálok hamar végezni – nyugtatom. Az élőben is szimpatikusnak bizonyuló eladási megbízott Fiat Bravával jön értünk a Tesco parkolójába. Nem a Mercivel. Miért nem? Ha működik, és gázos, tehát keveset is eszik, vizsga is van rajta, miért kell ez az áttétel? Majd megtudom.
Frissen épült, szerény, ám szuper ízléssel berendezett ház, takaros garázs a kert végében, de füvesítés még nincs, itt még nem végeztek a munkával. A Merci idegenül darvadozik a garázs melletti placcon. Az akkun rajta a töltő, a feneke ül. Így is van rendjén, mert minden kombi Merciben hidropneumatikus szintszabályzás van hátul, annyi a különbség a Citroenekhez képest (még a gázgömbök is ugyanazok!), hogy ezekbe a biztonság kedvéért kiegészítő tekercsrugókat is tett a német.
Beindítjuk, viszonylag könnyen elkapja. Beülök, megtalálom a gáz/benzin kapcsolót, ide teszem, oda teszem, nem fullad le, bár az egyik állásban kicsit bizonytalanabb. A K-Jetronic befecskendezés csodásan logikus, egyszerű szerkezet, rémesen nehezen megy tönkre. Egy alkatrészét leszámítva, a hidegindító dobozát. Ez a legtöbb korabeli Merciben, Volvóban, BMW-ben, Audiban rossz, ezért félig dúsított üzemmódban működik a motorjuk. Értsd: vagy melegen fullad, és zabál, vagy csak iszonyatos küszködéssel lehet beindítani, ha hideg, és utána sokáig nincs alapjárat. De ez, ha nem is tökéletes, gázról, bezinről egyaránt teszi a dolgát. És a motor hideg, azt még előtte ellenőriztem. Jó jel.
Kiparkolunk a placc közepére. Ajjaj, olyan a csomagtérajtó, amilyenre számítottam. A W123 kombikon ez konstrukciósan hibás. A hátsó szélvédőt két perem tartja, azok mindig szétrohadnak, horror lakatolni. Az ajtó alján a kifolyófuratok pedig magasabban vannak, mint a lemez visszahajtása. Amíg új az autó, üregvédő akadályozza meg, hogy a résbe bemenjen a víz, de az öregebb autókon megreped a védelem, és őrjöngve zabálja a peremet belülről a rozsda. Ezen is. Fényezéssel együtt minimum ötven-, inkább hetvenezer forintos móka. Nyitnám, de a gomb bent van. Valahogy nyomunk rajta két millimétert, feltárjuk az ajtót. Sajnos a hátsó zár is hiánycikk a W123 kombihoz, szétrohad a bele, ezen az autón is döglődik. Újabb kiadás – ha találok hozzá egyáltalán. És az ajtó nem is akar nyitva maradni, pedig a tetőbe mélyen betolt teleszkópokat (vagy rugók? - most hirtelen nem emlékszem) iszonyatos szopás kicserélni. Még egy tétel, ez helyből egy százas, ha meg akarom csináltatni. Pedig ha az ember hátára esik pakolás közben az az ormótlan vasdarab, a zár a gerincét is eltöri.
A kaszni viszont szép, vonalban van, büszke. Díszléc alatt közepes ügyességgel egyszer körbefújták, de óccsó autónak elmegy. Nincs is rajta más említésre méltó rohadás, mint a bal hátsó sárvédőív – az tényleg filléres tétel, nem gond. Aztán kinyitom a hátsó ajtót és felemelem a szőnyeget.
Neuralgikus pont, itt, a hátsó utasok lábánál rögzül a hátsó futómű segédkeretének hosszanti vezetője, két-két csavarral. Nem jó, ha itt lukas. Húha, a szőnyeg alatt vizes. És nem sima a padló hajlata, más színű is a festés, látszik, hogy lemez helyett valami mutymuruttyal kenték össze. Egy helyen repedt a felület, piszkálom – gyilkosan erős vaskitt. Kicsit lepattintok belőle. Nem lukas még alatta, de már tiszta rozsda a lemez. A francba, egyre rosszabb. Ha itt rozsdás, kicsivel hátrébb, ahol oldalanként egy, nagy gumipogácsával feltámaszt a futómű, ott is általában mállik. Sajnos annak az ellenőrzéséhez le kellene emelni az egész segédkeretet. Behasalok az utastérbe, lógok fejjel lefelé a kocsi alá, világítok a mobilommal, próbálok látni. De semmi gyanús jel. Hátha mégis jó, mert azért nagyon tetszik az autó…
Próbálom inkább a kezelőszerveket. Kormány kicsit holtjátékos – rég állítottak a Pittman-tengelyen –, de elviselhető. A váltó valamiért iszonyatosan nehezen megy át az 1-2 síkjába, olajcsere talán segítene rajta. A műszerfal nem repedt, de már indulnak a kis hajszálak, még két év napon, és csúnya lesz. Hiába, a fehérüveges autók átka ez. A füstüvegesek sokkal kevésbé érzékenyek a kint tartásra.
Nem megy a hátsó ablaktörlő, a spricni csak zajong, de nem köp – attól is el szokott rohadni a hátsó ajtó, hogy lejön a cső, és a vezető tudtán kívül minden mosásnál az ajtó belsejét mosogatja. A fűtőventilátornak is csak az első fokozata működik – lehet beletúni ebbe is. És a sebességmérő is rossz, talán csak a spirál. Ja, és a vezető ajtaja is lóg.
Egyébként a kilométerszámláló 495 ezren áll, annyinak is tűnik a futás. Erősen fényesedő, de még itt-ott recés kormány, felcseréletlen első ülések, ép, de koszos kárpittal, de a vezetőé már csúnyán lejt kifelé. Ezt úgy szokták orvosolni, hogy a két ülést felcserélik (jobb egyen minden autóban ritkábban ülnek, csak az angolokban nem), de olyankor a háttámlaállító-tekerentyű kívülre kerül, rettentő kényelmetlen helyre. A rafkósabbak ezért a támlákat külön visszacserélik, de akkor az ülőlapokon látszik, hogy a belső szélükön zsírosak. Ez itt őszinte 495 ezer, semmi köntörfalazás, bár minden fekvőlámpásan ennyi lenne. De mindben 800 ezer-1,5 millió van Magyarországon, ne legyenek illúzióik. Igen, a 300 ezerrel hirdetettekben is.
Közben meghallom, hogy kifúj a kipufogó. Nézem, az első ülések alatt művészi tákolásokat látok. Ez még nagyrészt a 280-as rendszere, nem olcsó cucc. A 200-ashoz pedig nem tudom, mennyire kellene átalakítani. És az sem két fillér. A szélvédőn pedig három kagylós, illetve egy íves, nyolccentis repedés. Vizsgán buktatétel, csereérett, ez másik harmincezer, plusz szerelés. És a bal első fényszórón is van két kavicsverte lyuk. A foncsor még úgy, ahogy ép, de borotválkozni már nem lehet benne, legfeljebb Bud Spencernek. Ezer állólámpás fényszóróüveg volt a kezemben, egy kavicsfelvertet sem láttam még. A fekvőlámpásoknak viszont legalább az egyik lámpája mindig lyukas. Az üveg ugyanaz, akkor meg ennyire más lenne vajon a kocsik aerodinamikája?
A Merci fara csak nem akar feljönni, pedig egy ideje járatom már a motort. Nagy gázt adok, kitartom, egyúttal nézem, mennyire füstöl kéken. A Kati szerint jött jól látható a kék pöff, de a vezetőülésből nem látszik – ennyi talán még elmegy. Később leveszem az olajbeöntő fedelét, odatartom a tenyeremet, kartergáz van ugyan, de nem jelentős. Igen, egy darabig még bírja a motor.
A nagy gázra végre elindul a fara fölfelé, és beáll a szint. Leállítom. Pár perc múlva is tartja a magasságot, tehát a szintszabályzó első nekifutásra jó. A motortérben szétnézve az is kiderül, miért emelt olyan nehezen – alig van olaj a hidraulikatartályban. Biztos ebben sem cseréltek szűrőt ezer éve, olyankor a Merci-rendszer kinyomja magából az összes olajat, és nem akar emelni. És tényleg, tiszta rittyó minden a tartály körül.
De a motortér gönyörű, szépen kivitelezték az átalakítást, a gáz is profin benn van, minden bilincs, csatlakozó a helyén, sehol olaj, csak finom, működési por. Ez a látványt már szeretem. És a padlón megtalálom a kicserélt lengőkart, a két fékcsövet, a fékbetét-garnitúrát, az egyik ablaktörlő-lapátot – azért csak foglalkoztak vele utoljára egy kicsit. De vajon miért 14 collos (saját méret) az első barokkfelni, és miért 15-ös (126-os Merciről származó) a hátsó? Elég kreténül néz ki így.
Kicsit megállok, bambán bámulom a kocsit. Decemberben, pláne 2008 decemberében mindenki óvatos, egy kétliteres benzinessel szerelt öreg jószágot nehéz ilyenkor eladni. Ugyanez az autó 240D motorral érne vagy négyszázezret, alsó hangon háromötvenet. De így… Az átépítés drága, a gáz viszont talán megnyugtathatja azt, aki csak a fogyasztástól retteg. Engem nem.
A gigászi tartály elfoglalja a fél csomagtartót, óriási sínekkel van benne. Ez az autó kombiként használhatatlan, nem lehet bennehosszú tárgyakat szállítani, mert a támla ledöntésével csak a hátsó üléseket veszítem el. Csak 25 ezer forint egy pótkerék-tartály, de sajnos a pótkerék a bal oldalon van, abba kéne tenni, a mostani tartály kivezetése viszon a jobb doblemezben, lehetne szétfaragni az autót. Hivatalosan kivetetni a gázt pedig egyesek szerint nagyobb macera, mint betenni nulláról. Ááááárrrrrgggghhhh!!!!....
Nagyon tetszik, hogy vonalban van. A csomagtérajtót leszámítva tényleg kevés rajta a korrózió. A belseje is tűrhető. Szép a motor hangja. Nem hiányzik róla szinte semmi. A meglevő hibáival meg együtt lehet élni. A hátsó ajtót nyáron, amikor kiszárad, szépen kifújnám konzerváló vaksszal, a fűtőventilátort olcsón be tudom szerezni, és a csere pár órás meló csupán. Minden eladó W123-nak van ennyi baja, ha nem több. Az alap kiváló. Ennél rosszabb kombikat hirdetnek 700 ezer forintért. A hülyének is megéri.
De ez, így nem kombi, csak annak látszik. Hanem egy gázszállító tanker. Zavar a dolog. Nem tudok dönteni, felhívom a forgalmiban szereplő nénit, elmondom neki, hogy tetszik az autó, de ennyimegennyi baja van, nem adok érte többet x összegnél. Kérem hívja fel a németországi döntéshozót, én még itt leszek az autó mellett negyed órát, ha megfelel az összeg, fizetek. Kedves olvasó, ne aggódjon, nem dobtam be alázós összeget, éppen csak annyit, amennyi kicsit több volt, mint amit zokogva kifizettem volna érte.
A Kati ekkor rákezdett. Mikor megyünk már? – kérdezte. Még negyed óra, várom, hogy visszaszóljanak – válaszoltam. Biztos, hogy kell ez nekünk? Várj inkább kicsit, vegyünk nyáron egy jobbat. Hiszen a Panda még csak fél éve van meg – kérlel. Nem, sosincs pénz, ha várunk, mindig elmegy közben mindenre. Én meg járhatok a szar autóval, amit szeretek, de egy ilyet jobban bírnék – replikázok. És így tovább.
Végre telefonál a hölgy, legyen annyi, amennyi, oké, de akkor nem kapom meg hozzá a szűzúj négy gyári felnit. Minek, van otthon jó pár garnitúra…
Ekkor jut eszembe, hogy annyira elfoglaltam magam a rozsdával és a hidegindítással, hogy nem is próbáltam ki a kocsit. Nem megyünk messze, alig három perc az út, ezalatt a kocsi bizalomgerjesztő. Nem kopog, nem támolyog (vagyis csak egészen kicsit), nem rángat, nem búg a diffije, a motorban van erő, a kormány nem húz, a fék finom, határozott. De gázos üzemben hajlamos hosszan magasan tartani a fordulatot, benzinnel meg túl alacsony az alapjárat. Nem rossz a 200 TE, csak a rettenetes, áporodott bagószagtól akar kifordulni a belem, olyan, mint az őrbódé volt 1986-87 mínusz harmincfokos telén, a tatai laktanyában. Rossz emlék. És zavar a féloldalasra ült ülés is, bár az is megcsinálható korrektül házilag.
Megérkezünk a hölgyhöz, még mindig kétségek között hánykódom. Igazából nincs meg rá a pénz, és igazából nem is kell most ez az autó. Csak szeretném. De igazából nem is szeretném annyira. Mindegy, megígértem, nem léphetek vissza. Visszafordulok, bezárom. Azaz csak zárnám. A kulcs nem fodul el a zárban. Megyek a csomagtartóhoz – ott sem. Jobb oldalon próbálkozom – egy óráscsavarhúzónak hamarabb engedne. Most akkor hogyan tovább? Próbálom a távirányítót. Egyik gomb egyszer megnyom: villog az index. Kétszer: sűrűbben villog az index. Megint: elalszik az index, bent kigyullad egy piros LED. Másik, kétvonásos gomb: semmi hatás. Próbálja a közvetítő is – neki sem megy. Ő soha nem zárta be a kertben, mondja.
Bemegyünk, hápogok. Kérem hívja fel a németországi urat, nem tudom bezárni az autót? Hosszú tárcsázás, hosszú várás, végre felveszi. Távirányítóval, mindig – kapom a választ. Vásároztam a kocsival, tudnom kellett zárni, szétlopták volna máshogy – egészíti ki. De nekem, itt Kunszentmiklóson, 2008 decemberében nem megy… - próbálkozok. Pedig jó az – köti az ebet a karóhoz.
Oké. Neki ott kint, a tavaszi emlékeivel még jó, de az autó most itt van a magyar rögvalóban, és történetesen rossz. Ami engem fájón érint, mert Budapesten nem szívesen hagynám kint nyitva. Még egyszer próbálkozunk, mindennel. Közben elkapom a Kati könyörgő tekintetét, fél kettő van, háromra se érünk oda a gyerekekért. Döntést hozok. Felteszem a kezem, mint De la Rosa, amikor felrobbant mögötte a motor: nem veszem meg. Tetszik tudni, nagyon a határán vagyok, hogy szeretném-e ezt a vételt, de itt az ómen, mindent eldönt, ne tessék haragudni.
A hölgy valódi megértéssel mosolyog, biztosít afelől, hogy nincs gond. Visszavisszük a kombit a ház mellé. Be fogom tenni valami kereskedésbe, nem akarok én már ezzel itt küszködni – zárja le a napot a mind megtörtebb autóeladó barát. Igaza van. Egy dealernél, rendbetett zárakkal, erős szagosítóval, feltöltött akkuval és hidraulikatartállyal sokkal vonzóbb ajánlat lenne a 200 TE. De nálam már elszállt a varázsa.
Hát így maradtam én a kicsi Pandánál, és így lett kicsivel gazdagabb a karácsonyunk annál, mint amit terveztünk. És tudják mit? A Pandának egész jó szaga van, amióta megcsináltam a kipufogóját és a karburátorát. Mellesleg kombiként is szuperül beválik, és az ülése sincs kiülve. Mondom én, csupa öröm az élet egy ilyen autóval. Persze egy lukas állólámpásra bármikor elcserélném, még rá is fizetnék. De egy gázszállító fekvőre nem.
