November végén jöttek az első hideg napok, le kellett tennem a Yamahát, estefelé már hűvös volt a motorozáshoz. Sebaj, van mobil esernyőm, sogenannte Panda, ilyenkor jó elővenni, beülni a száraz utastérbe, kézfejre irányítani a szellőzőrostélyt, lábra a maradék főnt, persze ha már meleg a motor. És szánakozva nézni az autótlan didergőket az Erzsébet királyné úti villamosmegállóban – hiába, az úri osztály kényelme és pompája egy másik világba emel.

Csakhamar - mondjuk az első tíz percben - kiderült, hogy a villamosmegállóban ácsorgók közel sem fáznak annyira, mint én. A Pandát májusban vettem, egész nyáron zavart, hogy feleslegesen fűt. Letekertem az ablakot, kinyitottam a tetőt, annyira azért nem volt rossz. Diagnosztizáltam a problémát, a fűtéscsap megrekedt félúton, nem mozdul. Vettem is másikat, de nem volt időm beszerelni. Hidegben, IGAZI hidegben viszont még sosem használtam Pandácskát. Most kiderült – ilyenkor a legkevésbé sem otthonos. Mert a villamossal járók rendesen fölöltöznek, és ha kicsit ácsorogniuk is kell, egyszer csak mégis felszállnak a harmincéves hannoverire, amiben van fűtés, nincs huzat. A Panda épp fordítva áll a dolgokhoz: nincs fűtése, tombol viszont benne a huzat. Télikabátban nem tudom vezetni, mert úgy nem férek el.

Eljött cselekvés ideje. Hatra hazaértem, tíz perc múlva már a Panda motorterében találtam magamat. Akkor még nem tudtam, hogy éjjel negyed háromig ott leszek, megtörve bár, de nem büszkén. Hiszen csak egy kis melegségre vágytam.

Még előző nap leragasztottam Duct Tape-pel – az autós legjobb barátja – a vezetőoldali közvetlen levegőbeömlőt (ez egy állítható terelőlapocskával extrásított lyuk a szélvédő alatt), amiről körben hiányzott a gumiszigetelés. Huzat hellyel-közzel megoldva. Vízhűtéses autónál a fagyálló leeresztésével kezdődik a fűtésjavítás. Hát, a Pandából pont olyan barna lötty jött le, amilyet a cég alagsori kávéautomatája ad ki hetven forint ellenében. Csak ez kicsit sűrűbb és sokkal több, de az íze nagyjából ugyanaz a cukros-édes borzalom. Sebaj, úgyis le akartam már cserélni, de hogy ennyire rozsdás legyen…

Aztán szétszedtem a fűtésdobozt. Dugig volt levéllel, kábé hárommaréknyi kijött belőle. Hát ez sem kellett oda, nyilván rontotta valamelyest a hatásfokot. Végre hozzáfértem a radiátorhoz. Lebontottam a csöveket a fűtéscsapról. Kiakasztottam a bovdent. Megoldottam a két csavart, a kezembe fogtam a csapot, összehasonlítottam a másikkal, amit vettem Panda-alkatrész gyanánt. Egy miniatürizált gyümölcscentrifugát és egy szamovárt tartottam az olajos mancsaimban. Közük nem volt egymáshoz, persze a rögzítésen kívül.

Ilyenkor jön a magyar virtus. Kis önbizalom, jóízű káromkodás, gondolkodjunk Béláim. A kivezető cső mérete stimmel, de rossz szögben áll. Ennyit még talán bír az odavezető gumicső. De a működtető bovden befogatása egész máshol van a fülön, ráadásul az újon nagy a lyuk, ebbe a fajtába valószínűleg valami patentszerűséggel csatlakozna a drót, az én régim kallantyúján viszont csak a parányi lyukba kellett beakasztani a vékony bovden végén levő sikánt.

Hahhh, lám csak, csavaros a fül. Átszerelem egyikről a másikra. Pattentt! Fordítva nem lehetett volna, mert a régi csap fülének a csavarlyukján hátulról van egy kis öntött biszbasz, amitől nem menne rá az újra, de fordítva sima ügy. Odapróbálom – mindenki mindenkivel találkozik, most már csak a bovdentok rögzítését kell majd kitalálnom.

Ünneplésképpen kezelésbe veszem a radiátort. Belenézek a lyukába, egy göb rozsdát látok. Ajjaj, ezt alaposan ki kell mosni. A kerti csapot már légtelenítettem télire, most nyithatom ki újra, mert csak arról megy a slag. Öt percen át nyomatom kábé ezer atmoszférával a radiátort, dől belőle a rozsda, olyan, mint valami földcsuszamlás az ércbányában. Úszik a kert, fürdök a rozsdás glikolban, ennyi rozsda nincs is a világon, egy Warszawa-kaszninyi anyag jön ki azon az egy szem likon. De végre dől a tiszta víz, abbahagyom. Még átmosom a lamellák között kívülről, hogy a levegő útja is szabaddá váljon, majd csuromvizesen visszacaplatok a garázsba. Nemecsek Autóbuherátor Ernő vagyok, csókolom, innen a Füvészkertből.

Beteszem a radiátort. A csap fülébe beakasztom a bovdent. Felszerelem a mellékelt új tömítésekkel. Fasza. Rákötöm a csövet. Elér odáig, nem is feszül. Egyre jobb, már ujjongok. Most jöhet a bovdentok-rögzítés, másképp nem tudom majd belülről működtetni.

Este fél nyolc van, vacsorázni kéne fent vár a család, a Kati már másodszor reccsent rám az imént. Pillanatra megfordul a fejemben a megfutamodás gondolata. Így, nyitott csappal összerakom, aztán ha jön a tavaszi meleg, majd felpattintom a gépháztetőt, és elzárom kézzel, jó lesz úgy is. De nem, kell az a belső vezérlés, hiszen mostanában, mint látjuk, télen is lehet meleg, viszont nyáron is esik néha az eső, amikoris kell a meleg légáram a párátlanításhoz. Nem véletlenül találták ki úgy, hogy belülről is állítható legyen.

Fejvakarás után kicsit átvezetem a bovdent máshogyan a fűtésdoboz mögött, találok egy lukat az új fűtéscsap nyúlványán, átmenő csavarral hozzáfogatom a fület. Dzsárááááám! Szuperül működik, jobb, mint ahogy Lingottóból kijött 1982-ben. Egy egész Agnelli-dinasztia hullajt örömkönnyeket a mennyországban, ünnep ez nekem, kicsi magyarnak, népünnepély ez Olaszországnak, az emberiség óriási problémája nyert végre megoldást.

Ha már úgyis bent turkálok, és úgysem fogok aludni ma éjjel, kicsit télelőtti karbantartok. A kivett akkuban megnézem a savszintet, a száradó hatos cellának utántöltök egy kis desztvizet. A megszakítóhézagot is ellenőrzöm – itt nincs meg 0,1 mm sem, holott 0,3 kellene. Beállítom, csak így, hopp.

Aztán a légszűrő fedelét is átteszem nyáriból téli üzemmódba, így nem hideg levegőt szív majd a motor, hanem a kipufogókönyök palástjából finom, langyosat.

Hirtelen ötlettől vezérelve kiszerelem a termosztátot is, ami, ha rossz, nemcsak felforralt hűtővízhez vezethet nyáron, de túl hidegen járó – ezért gyorsan kopó, sokat fogyasztó, nehezen melegedő, fűtés nélküli – motorhoz télen.

Felmegyek vacsorázni, magammal ragadom a termosztátot, meg egy régi, üres konzervdobozt a Dexionról. Zaba alatt kicsit felteszem vízben főni a rezsóra, nincs jobb a meleg fagyállópáránál a családi vacsora mellé. Már bugyog is. Otthagyom a párizsis kenyeret, elzárom a gázt, figyelek. A termosztát nyitva. Várok, várok,… még várok. Hűl, lassan csukódik. Visszaülök, rágok tovább, majd szerelőgúnya föl, fogóval felkapom a főtt termosztátot, ami addigra teljesen becsukott. A módszer nem nevezhető tudományosnak, de az egybites kérdésre tökéletes választ ad: működik.

A termosztát-házat kicsit megpucolom az illeszkedő felületeknél, kék Loctite tömítőpasztával megkenem, összerakom, a csöveket visszakötöm, ez is rendben. Kis kartont hajtogatok a hűtő elé, becsúsztatom félig, ezt a 127-esnél is így csináltam, mert a menetszél kihűti a motorblokkot, ahogy a hűtőn átfúj. Már csak az új fagyállót kell betöltenem, kinyitom a fűtéscsapot, légtelenítek.

Miközben járatom a motort, hogy kinyisson végre a termosztát, és minden csövet végignyomkodhassak, hogy kidolgozzam a légbuborékokat, felfedezek valamit. A karburátorból csöpög a benzin. Hát ezért evett nyolcat mostanában a Panda. Hűtő-fűtőrendszer készen, este 10, van még idő, nekiállok hát a karbinak.

Ami ezután következett, túlfeszíti e blogposzt kereteit, előzetesen elég legyen annyi, másnap motorral mentem dolgozni, jó kialvatlanul. Jó éjszakát mindenkinek, én kicsit szívok tovább. Szeretemapandát, szeretemapandát, szeretemapandát… akkor is legyőzlek, fogcsikor-fogcsikor…