Ha elég sokáig megyünk rajta, minden út elvezet a tengerhez –indiai zötykölődésünk végén mi is megérkeztünk az óceán partjára. Nyakunkon a nyár, pihenni fogunk tehát kicsit, nem törődünk a lóerőkkel, inkább bevágunk egy jókora sült halat vegyes zöldkörettel, miközben a szemünket poszthippi kiscsajok fenekén legeltetjük.
Nem tudom, mondtam-e már, de India nagy, sokféle ember koptatja útjait és változatos a tengerpartja is. Kezdjük a nyaralást messze délen, a szerelem tengerében, illetve lagúnájában: Kerlala kevertvizű csatornáin lakóhajókon kínálnak szuperlájtos és hiperromantikus pihenést. A Kínából behozott, leselejtezett teherbárkákból átalakított lakóhajókon három színtéren zajlik az élet. Az első a turistáé, aki franciaágyas, fürdőszobás kabint kap, hozzá tágas, nyitott teraszt a hajó elején, körpanorámával a lagúnára, a két oldalán húzódó falvakra és rizsföldekre. A második a személyzeté, akik irányítják a lusta mormogással haladó hajót, a hátsó fertályban levő konyhában keverik a hideg italokat, főzik a meleg ételeket, és sűrűn mobiltelefonoznak kiterjed családi és baráti körükkel. A harmadik szint a patkányoké és a szúnyogoké: ők akkor élénkülnek meg, amikor mindenki más elpihen: a patkányok önfeledt kergetőzéssel múlatják az időt a fejünk fölött a padlástérben, a szúnyogok fáradhatatlanul keringenek a moszkitóhálónk körül. Két-három nap lakóhajózás átmenetileg a legmegátalkodottabb pesszimistát is átformálja: legalábbis felébreszti az emberben a reményt, hogy Isten talán mégsem hagyta el ezt a világot, belefogva egy újabb teremtő kísérletbe, hátha az jobban sikerül.
A lagúnák nyugalma Kocsin városánál véget ér, átadva helyét a multikulturális közeg táplálta lelkes izgalomnak. Az óváros kikötőjénél hatalmas merítőhálókkal próbálnak halat fogni a halászok, a szűkös fogásból befolyó bevételt a turisták pénze pótolja ki. Délben méretes királyrákokat tömünk magunkba puszta két kézzel, öreg amerikai turisták borzadó tekintetétől kísérve – nemrég léptek partra az ötcsillagos hajójukról, átléptek jó néhány megpusztult halon, kikerültek pár fáról lelógatott döglött varjút, próbált velük kommunikálni egy kisebb csapat kifordult szemű hivatásos koldus – és most a kis étterem menedékében a hajón kapott apró szendvicsüket majszolják, szigorúan nejlonzacskóból, kézzel hozzá sem érve. Az óvárosban zsinagóga, Kínából hozatott portugál stílusú padlócsempével borítva, gyömbérfelvásárló üzletek, szuvenírboltok és néhány régiségkereskedés, olyan választékkal, hogy leesik az ember álla. Dúsan faragott hatalmas kapuk, gazdagon díszített bútorok, istenek, démonok és szentek képei, egy Visnu, egy Jézus, egy negyvenszemélyes evezős hajó, ha kell, bármelyiket, vagy akár az összeset leszállítják a világ bármely pontjára pár hét alatt, talán még Magyarországra is.
Észak felé haladtunkban Gokarna városában is megpihenünk. Első pillantásra nem látszik, de Gokarna nagyon szent hely: második pillantásra már feltűnik, hogy egymás sarkát tapossák az ország minden részéből folyamatosan érkező zarándokok, akik sorra járják a hindu templomokat. Alkonyatra kiérnek a tengerpartra is – a lemenő nap fényében klottgatyás férfiak és nyakig bebugyolált nők élvezik a hullámokat, komplett iskolai lányosztályok fürödnek egyenruhában, önfeledt visongással fogadva minden nagyobb hullámot. A déli dombokon átvágva másik világba érünk: Európától elvonult figurák kókadnak az öblöket szegélyező növényzetbe vágott árnyékos teraszokon. Időnként átvonul a homokon egy-két ember, vagy három-négy kutya – olyan a hangulat, mint némelyik Antonioni-filmben: végtelen hosszú és lassú kameramozgások pásztázzák a semmit, ahol azonban bármi megtörténhet. Ha egyszer nekifogok, hogy megírjak egy jófajta regényt valami kallódó népségről, hétszentség, hogy Gokarna eldugott öbleibe teszem át a székhelyemet. Laptopot viszek, internet van, hal is van, jéghideg ásványvíz is kapható, alkotói válság esetén rendelkezésre állnak a helyben termő, növényi alapú agyserkentő szerek – a jó élethez ennyi, vagy még ennyi se kell.
Persze, a nyugalom itt sem jár mindenkinek: a pár kilométerre levő halászfaluból, ahová egy vénséges vén facsónakon jutunk el az élénk hullámverésben, szóval a halászfaluból több műszakban járnak ki a tengerre a halászok. Egyre messzebb kell kipöfögniük öreg bárkáikon, és egyre kisebb zsákmánnyal térnek haza. Eljött a pillanat, hogy több már az ember, mint a hal, és felmerül a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha hal már egyáltalán nem is lesz, csak még több ember. A folyamat most ott tart, hogy egyre többen adják fel a halászkodást, és megpróbálnak a turistákból megélni, és nyilván eljön majd az a pillanat is, amikor több szolgáltató lesz majd, mint vendég.
Aki a gokarnainál több komfortra és nyüzsgőbb bícslájfra vágyik, az egyenesen a még északabbra fekvő Goát célozza meg, ezt a Dunántúlnyi méretű, tehát kicsi, ám indiai mértékkel gazdag államot. A valahai portugál gyarmat sok indiai szerint nem is igazi India. Négyszáz év európai jelenlét tényleg nem múlt el nyomtalanul, Joaók és Mariák járják a városkák kopott kövét, keresztény templomok tornyai kukucskálnak ki a pálmafák koronája mögül, karácsonykor gondosan berendezett betlehemek díszítik a kerteket, és a szilveszter éjfél olyan a tengerparton, mintha megkezdődött volna a partraszállás: tízméterenként robbannak a petárdák órákon át, olyankor a legokosabb egy nagy korsó Kingfisher sör fedezékébe menekülni.
Goa strandjai legendásak, e legendát némiképp megtépázza, hogy főszezonban, tehát télen eléggé zsúfoltak. Határozottan van bennük valami siófoki íz, egyfajta kedélyes igénytelenség, hogy nappal kifekszünk a napra, este részegen ugatunk a Holdra, így telik el egy turnusnyi idő észrevétlen a passzív pihenéssel.
Aki Goa legjobb öblét keresi, szerintem Palolem Beach-re menjen, ahol épp annyi az ember, hogy megadja a hely hangulatát, de nincs tipródás és tülekedés. Palolemen fillérekért lakhatunk foltozott sátrakban, deszkákból és pálmalevélből összetákolt kunyhókban, de ha sok pénzt akarunk költeni teljesen feleslegesen, kicsit odébb négycsillagos resortot is találunk. Ha kedvünk van, reggel ötkor kihajózhatunk a vaksötét tengerre a helyi srácokkal, és tízforintos kínai zsebpecával méreten aluli rákokat és ehetetlen mérgeskígyókat foghatunk, miközben az ébredező napfelkeltében nem messze tőlünk delfinek játszanak.
Visszatérvén egy forró maszala-teát kortyolgatva figyelhetjük a part lassú ébredését: egy kisportolt angol eltökélt arccal fut a part vizes sávjában, iPodját lóbálva, egy csontrészeg francia elvackolódik két szent tehén között, neki most ért véget az este. Két dán lány naplót ír egy öreg fa árnyékában, egy orosz anya-lánya páros megcélozza a vízhez legközelebb eső bárpultot. Megjelennek az első árusok, gyümölcsöt kínálnak, színes szárikat, a homokban fetrengéshez gyönyörű, kézzel festett lepedőket. Az ember kiül a partra egy nagy napernyő vagy sátorponyva árnyéka alá, iszogatja a sörét vagy a hideg gyümölcsturmixát, az égen lassan átvonul egy tűzgolyó, egyszer csak este van, és Goán a legszebb az este.
Mécseseket gyújtanak a pálmafák alatt sorakozó kalóztanyákon, fáklyákat dugnak a finom homokba, mindenütt megszólal a zene, ami az esetek nyolcvan százalékában reggae. Nóvumen, nókráj, Bob Marley egy túlméretes gandzsát szív üdvözült arccal a kuckókat díszítő takarókon, édeskés füst száll innen-onnan, elkeveredik a grillezett halak, rákok és zöldségek fenséges illatával.
Fél kiló fehér húsú rák (plusz köret) elpusztítása után az ember rágyújt egy jófajta indonéz kretekre, és a gomolygó füst mögül bámulja bambán, ahogy a hold hideg ezüsttányérja fölröppen a csillagokkal teleszórt égre a pálmák fekete árnyéka mögül. Ilyenkor be kell menni a locsogó-fecsegő vízbe, ráfeküdni, és lebegni súlytalanul. Lábunk felől az Indiai-óceán, fejünk felől egy egész kontinens szuszog, morog, kavarog és álmodik, alattunk a barátságos sekélység, felettünk a csillagporral meghintett végtelen.
Anyánk hasában, talán.
