Az úgy kezdődött, hogy megbetegedtem. Nem. Az úgy kezdődött, hogy hatévesen addig rinyáltam, amíg apámék nagy nehezen odaadták nekem féltve őrzött automata Kodak fényképezőgépüket, melyet Jani bátyától, az amerikai nagybácsitól kaptunk, és egy egész 24-es filmet ellőhettem. Még elő is hívták. Ilyen fotókat készítettem:
Utána nagyon sokáig nem adtak fényképezőt a kezembe. Még én is megértettem, miért.
Amikor eljött a digitális fotózás korszaka, olyan volt nekem, mintha a paradicsom kapui nyíltak volna meg hirtelen. Sosem tanultam fotózni, mindig csak lövöldöztem bele a világba, márpedig ez a taktika digitális géppel olcsóbb, hatékonyabb, és szórakoztatóbb is, mint analóggal. Egyfolytában kattintgattam. Ami homályos vagy szar lett, azt töröltem, a többit elraktam. Szépen, rendszerezve. A munkáimon kívül egyedül a fotóimról csinálok biztonsági mentést, azt hiszem, ez sokat elárul.
Aztán vettem egy Fuji S7000-est. Kompakt gép, de annak elég jó, én legalábbis szerettem. Miután megtanultam úgy, ahogy bánni vele. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lesz menekvés, előbb utóbb tükörreflexes gépet kell majd vennem. Aztán a nagy kezdeti elégedettség lassan, de módszeresen hiányérzetbe csapott át, egyre erősebben kezdtem érezni a kényszert, míg végül tavaly év végén megleptem magam egy alig használt Canon 350D-vel, amit egyszerűen imádok.
Elkezdtem egy kicsit tudatosabban foglalkozni a fotózással, és bár reméltem, hogy megúszhatom, hamar rájöttem, nem lehet: muszáj lesz beletanulni valamelyest a fotósopba. Hát most itt tartunk. Továbbra is amatőr vagyok, továbbra is csak játszadozom, de egyre több dologgal játszadozom. Úgy értem, fényképezőgép beállítások, különböző objektívek, szűrők, fotósop…
Szombat óta beteg vagyok. Kicsit azért dolgozgattam, sokat olvastam, megnéztem néhány filmet, végső soron mégis leginkább agyhalott vagyok. Ezért álltam neki tegnap néhány szerkesztőségi értekezleten készített képnek. A kollégáknak tetszett a félkegyelmű Winkler, a kibernetikus Orosz - akinek a nyakkendőjén eredetileg egy tintahal volt, de nem kellett hozzá túl sok fantázia -, és az elálló fülű, enyhén kopaszodó, szűk szájú Postás (Rácz kolléga).
