Amint a Belsőség-olvasók közül néhányan talán észrevették, karácsonykor keletkezett egy betört ablakú autóm. Méghozzá nem egy betört ablakú autó megvásárlása által, hanem egy ép ablakú autó ablakbetörése által. Szerintem az utóbbi a kellemetlenebb, bár minden a helyzettől függ.
A karácsonyi időszakot amúgy is a 190-es Mercivel húztuk volna le, azóta meg sokkal többet volt nálam tesztautó, mint korábban, az Alfát talán egy hetet használtam összesen. Micsoda hét volt! Amikor a feltöréséről írtam, egy kommentelő találóan idézte azt a részt az Alfa megvásárlásakor írott cikkemből, hogy:
Hát tessék!
Azért applikáltam némi nejlont az ablakára, hogy ne essen be a hó. Az elsősegély-nyújtásban társam volt az autós ember legjobb barátja, a duct tape, ajánlom mindenkinek, hogy tartson egy tekerccsel a csomagtartóban, sose lehet tudni. De a nejlonon nem lehet igazán kilátni, Zuglóban pedig sok a jobbkezes utca. Rémálom volt minden elindulás otthonról, hazaérkezés munka után. Meg egyáltalán, ha az ember öreg autóval jár, az legalább a lehetőségekhez képest ne nézzen ki úgy, mintha egy gigantikus fémtehén gyomrát már kétszer megjárta volna.
Szerencsére Takács Péter egri olvasónktól, Alfa 75- és régiautó-rajongótól kaptam egy jobb első egész, és egy jobb hátsó hátsó háromszög-ablakot. Ingyen, csak el kellett érte mennem. Lám-lám, nem is olyan közönyös világban élünk, mint gondolnánk, sőt. Igaz, kollektív utálat övezett emiatt a kollégák részéről, nem teljesen alaptalanul az önsajnáltatás általi lejmolás vádjával illettek.
A döbenetesen jól sikerült móri Belsőség-találkozó előtt volt még egy-két órám szombaton, gondoltam, megcsinálom az Alfán legalább a jobb egyet, még mielőtt összetöröm valamelyik kereszteződésben. Kicsit fáztam a dologtól, mert motoros ablakos autón még nem próbálkoztam ilyennel, de nem csalódtam az olaszokban: szép logikusan lehetett szerelni mindent, csak rá kellett jönni a dolgok nyitjára.
Az ajtókárpitot általában valamilyen rejtett csavar fogja középtájt, tipikusan a kapaszkodó-könyöklő alatt, körben pedig finom erőre kiugró patentok tartják. Leszedtem a fedelet a behúzóról, kitekertem mögötte a két csillagcsavart, és egy széles fejű csavarhúzóval, finoman lepattintgattam körben a kárpitot. Lehúztam a hangszórócsatlakozókat.
Minden, mint a nagykönyvben.
Elém tárult a nejlon, amit azért tesznek ide, hogy az ajtóba folyó víztől védje a nedvességre érzékeny kárpitot. Az amatőr autóhifisek ezt nem szokták visszaragasztani, mondván úgysincs rá többé szükség. Nos, olyankor mállik szét a kárpit alja egy-két év múlva. Lefejtettem a nejlont, aztán nekiálltam kiszedni az ajtó aljában lévő törmeléket.
A múltkor, amikor a Katival kitakarítottuk az utasteret, a biztonsági üveg törmeléke kiszakította az Electrolux porzsákját, ezért most nagyon húzta a száját, hogy a friss zsákkal szerelt porszívót újra megpróbálom tönkretenni. A családi béke megóvása érdekében maradtam a kézimunkánál. Először munkáskesztyűben próbálkoztam, de nem tudtam rendesen fogni, ezért egy ecsettel kupacba söröptem a törmeléket, és némi véráldozat árán kiszedegettem a maradványokat. Ismét szép adag gyűlt össze, a végét már a lefolyólukon át söpörtem ki, ebbe a nejlonba:
Leeresztettem az üveg maradékát (mert a motoros ablak is működik ám!), kiszedtem az üvegtartó konzolt, összesen két anya tartotta. Ezután elkövettem egy hibát, mert az emelőmotor bovdenjének a vezetősínjét is kicsavartam alul és felül, gondoltam, az új üveg bejátszásához kell majd a hely. Csak baj lett belőle. Az ablak felülről megy be a tokba, ahhoz, hogy beférjen, ki kell fűzni az ablaktömítést. Szerencsére az én 75-ösömön még puha a gumi, könnyen ment. Ám amikor fentről behúztam az üveget (ez elsőre elég tökölődős játszadozás volt), az a vezetősín rossz oldalára csúszott, és a súlyánál fogva megszorult. Kis híján eltörtem. Vissza az egész, üveg ki, szerkezet visszacsavar, innentől egyszerű volt, mint a teafőzés.
A fenti képen sárgával bekarikáztam az a két csavart az üvegtartó konzol alján, aminek az emelő szintén sárgával bekarikázott csavarlyukjaival kellett találkoznia. Aztán visszapasszíroztam a gumisínt, kipróbáltam, hogy megy-e az ablak föl-le. Állítottam egy kicsit a konzolon, a vezetőn, most szépen csusszan.
Visszaragasztottam a nejlont (sajnos a belső, másik fajta műanyagból készült, fehér fólia szétmállott a kezeim között, azt kihagytam, ejnye, tudom), felpattintottam a kárpitot, visszacsavartam a behúzót, majd megpróbáltam lepucolni az üvegről az ujjlenyomatokat, foltokat. Fura volt, valahogy az egész ablak felülete ragadt. Ilyen ablakpucoló, olyan ablakpucoló, denszesz, benzin – a ragadás elmúlt, a foltok viszont csak kontúrjaikat veszítették.
Egy eldugott sarokban még féktisztítóval is próbálkoztam, mert az minden zsírt leszed – olvasztotta, na akkor jöttem rá, hogy miért volt ragacsos. Ez ugyanis zöld üveg (az autón a többi barna, de egy filléres kocsinál, ingyen kapott üvegekkel az embernek ne legyenek extra kívánságai), méghozzá azért, mert belülről gyári fólia van rajta. Az ablakot élete során valamikor valami párolgó vegyszer mellett tárolták, és a régi nyomok, foltok örökre rajta maradtak az enyhén megolvadt fólián. Tanulság: ne tartsunk fóliás ablakot vegyszerek közelében.
De azért nagy az öröm, ismét kilátok jobbra, az ablak megy fel-le, már egyre inkább autónak néz ki a 75-ös. Legközelebb megcsinálom a hátsót is, bár az állítólag nehezebb. Ott ki kell fúrni a fémpálcát tartó nagy szegecsét, és biztosan nem lesz olyan popszegecshúzóm, sőt, szegecsem sem, amivel meg tudom majd csinálni. Mindegy, ha kész lesz, hónapok óta először végre lemoshatom a 75-öst. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy még mindig nem jöttek elő rajta műszaki hibák…
Éljenek az öreg olaszok, vesszenek az autófeltörők!
