Törökország történelmünkből nem túl dicső részt hasított ki magának. A 150 év nyomai még mindig megvannak: a mohácsi vésszel indult hódítás száz évekre megbélyegezte az oszmán birodalom lakóit. De ezek az idők elmúltak. Az egykori dicsőség szertefoszlott, jó darabig Törökország Európa (ide sorolom, bár területének apró része tartozik kontinensünkhöz) legszegényebb országai közé süllyedt. Elszigeteltségüket a demokratizálódás mellett az idegenforgalmi potenciáljuk oldja. Magam is régóta tervezgetem az első látogatást, így kapóra jött a négyajtós Astra szedán bemutatója a tengermelléki Antalya tartományban.
A környékének nevet adó városhoz a levegőből közeledve először az üvegházas és fóliasátras zöldségtermesztés hatalmas telepeit látjuk. A Földközi-tenger, és a partvonalával párhuzamos magas hegység kedvező klímát teremt, ennek okán messze földön híresek a helyi mezőgazdaság termékei. Ugyanezért nevezik Török Riviérának a környéket, homokos és sziklás partjánál langyosan hullámzik a kék tenger.
A város felülről igazán elborzasztó látványt nyújt. Az iparosodás korának taszító terméként sivár 5–10 emeletes lakótelepek, ameddig a szem ellát. Úristen, ide jöttünk, amikor az Avas panelrengetege vagy Békásmegyer különb, és mennyivel közelebb van! Azért nem ilyen tragikus a helyzet, a tengerpartot a sűrűn beépült tartományi székhely határán kívül a közelmúltban felhúzott szállodasor szegélyezi. A késő őszig meleg időjárás hosszúra nyújtja a szezont, ismert hotelláncok nem haboztak horribilis összegeket beruházni. A stílus keleties, annak is a giccsesebb fajtája, de le akarják nyűgözni a külföldi turistát.
Felénk sem ismeretlen Antalya, ám legfőképp a gazdagabb oroszok, ukránok kapták föl. Olyannyira, hogy török, angol, német nyelvű feliratok mellett mindenhol ott ékeskednek a cirill betűk is. Konkrétan láttam helyi rendszámú kirándulóbuszt, amin öles ВАЛАМИ ТУР matrica hirdette, hogy ők elsősorban szlávok kiszolgálására szakosodtak. A rendkívül drága, €250/éj szobaártól induló Kempinski Hotel The Domeban is gyanúsan sok szőke, a jellegzetes vonásaikról könnyen felismerhető turista tartózkodott.
A város közelről sem szebb. Iszonyat forgalom, a rogyadozó tragacstól az új Fiat Lineákig (rengeteg van, ott gyártják) minden. A kedvencek vitathatatlanul a helyi gyártású autók, a Tofaş mindent visz a virító sárga taxikkal, a Fiat 131-es késői utánérzésével. Dacia sem ritka, szeretik a Mégane limuzint is. Egyáltalán, az összes négyajtóst. Amiből nincs ilyen karosszériaváltozat, az gyakorlatilag elásta magát Törökországban. A kombi sem kevés, de csapott hátút nem érdemes keresni. Minek, ha kisebb, csúnyább, és bőven van hely közlekedni és parkolni? Vezetni meg tudnak.
Mármint tessék odatenni egy jó nagy szmájlit az előbbi állítás után. Hajtanak, mint a vadbarom, a lakott területet jelző táblának csak a távolról érkező balfácánokra van hatása. Próbáltam én felvenni a forgalom ritmusát, de 90-nel az ugribugri gyalogosok között? És még így is letolnak, meg a parkolósávban előznek. Még félelmetesebb a kanyargós hegyi utakon a buszsofőrök tempója. Szeretik és használják az ideális ívet, attól függetlenül, jön-e szembe valaki. Pihent idegzet kell egy nagyobb szerpentines túrához. Egyidejűleg előzékenyek is, ha látja, hogy meg tudom előzni, indexszel jelez. Csak pont fordítva, mint nálunk szokás: a balt teszi ki. A köszönetnyilvánítást elvárja és visszaigazolja. Igen, láttam rommá tört autót. Az lenne hihetetlen, ha nem.
Azért sem értem a nagy rohanást, mivel bármikor és bárhonnan felbukkanhat egy kóbor kutya, kóbor kecske, kóbor kisgyerek, kóbor rőzsehordó asszony. A falvakban a háziállatok keresztül-kasul futkosnak az úton, a lelkesen integető kölkök majd’ elénk esnek, egy kecskét elütni meg duplán veszélyes: csúnyán megsérül az autó, és a jószág gazdájának haragját is kivívjuk vele. Ja, természetesen itt még van úton terelt állatfalka, úgy, mint a régi filmeken. Lakott területek közelében feltűnően sok a macska, gondolom, nem tejjel táplálják őket, hanem a rágcsálók ellen hasznosítják.
A tengerpart és az októberi 31 fok még kevés lenne ahhoz, hogy pont ide csődüljenek a külföldi turisták, akik mehetnének más délszaki országba is. A törökök szerencséjére eltűnt népek, letűnt korok voltak szívesek hátrahagyni némi örökséget, amit az élelmes maiak ügyesen kihasználnak. Itt van például órás autóútra a tán legépebb állapotban fennmaradt római kori amfiteátrum, Aszpendosz. Lenyűgöző, hogy 18 évszázad szinte nyomtalanul repült el fölötte. Fénykorában 20 ezer néző ünnepelte a fellépőket, akusztikája ma is hibátlan, köveit a milliónyi turista sem tudja elkoptatni. 1500 forintnyi török líra a belépő, csoportokat összegyűjtve rövid bemutatást is kapunk.
A kissé hiányos török történelemoktatás okán továbbra is testvéri szeretettel fogadnak (nem tudják, hány mondóka és átok őrzi 150 éves ittlétüket), sőt, ahogy hallottam a lelkes fiatal idegenvezetőtől, mi is törökök vagyunk, csak északról kerültük a Fekete-tengert, ők pedig délről. A legendás barátságosság tényleg igaz, a jóindulatuk szinte kézzelfogható, bárhová álltam a képekért, sehol nem voltunk útban. Az árusok persze tolakodók, a szolgáltatást kínálók erőszakosak, de istenem, ebből élnek.
Az árak, legalábbis Antalyában, meghökkentően magasak. Mármint az aprócska belvárosban, a kikötő fölötti bazárnegyed éttermeiben. Ha másban nincs is összehasonlítási alapom, de azt látom, hogy a helytől függően 250–1800 forintos italárak és az 1300–6000 forintos ételárak megállnak a helyüket egy felkapott olasz turistaparadicsomban. A másik a benzin, egy török líra 150 ft, egy liter benzin 2,87 líra, az annyi, mint 430 ft! A gázolaj is 350 ft, egyedül autógázzal érdemes arrafelé közlekedni: 234 ft. Ehhez képest a fixáras taxi nem is drága:
Nyilván az őslakos nem falatozik a sznob külföldieknek fenntartott helyeken, illetve a magas benzinár is csak egy tényező a szállítási/utazási költségben. Ha kicsi a fizetés, olcsó az autó, akkor elfogadható az üzemanyag adóterhe. Egyébként errefelé vonat egyáltalán nem jár, busz viszont millió, ahogy feljebb már bepanaszoltam őket. Ha viszont valaki olcsón és gyorsan akar haladni, arra ott a motorkerékpár. 1–4 fővel láttunk szóló járművet, bukósisak vagy szemüveg minden századikon. Gondolom a török emberélet még nem elég drága e kiegészítők kötelezővé tételéhez, mert a rendőrön is csak hercig sildes sapka volt.
Akár autóbuzi, akár csak utazó, Törökországot látni kell. Az ordító ellentétet a szemetes, romos falvak és a fényes kirakatú Volvo-szalon között. A ronda tízemeletestől 50 kilométerre az 1800 éves színházat. A városszéli sitt- és szeméthalmokat a pazar kanyon mellett. Program, mint égen a csillag, raftingolhattunk, hajózhattunk, kvadozhattunk, golfozhattunk, langymeleg tengerben úszhattunk volna. Helyette inkább új Opel Astra szedánokat vezettünk.
Cikk róluk holnap a Totalcaron.
