Mármint nem az autó. Hanem én. Van ugye ez az öreg Mazdám, a TUFA (Tuti Filléres Autó, és a rövidítés egyébként így lenne helyes: TuFA), kedvesebb nickjén az Ezeréves Sólyom. Szeretem, a lelkemet megmelengeti, ahogy rágondolok. Csak elfordítom a kulcsot, felkattan a centrálzár, egy csavarintás a gyújtáskapcsolón és már megy is. Mínusz negyvenben, plusz ötvenben, két hét állás után. Csakhogy azt vettem észre: ez a műveletsor egy ideje már csak a képzeletemben létezik.

Vettem ugyanis egy borzalmas állólámpás Mercit februárban, azt tényleg a halál torkából húztam ki. Lyukas, úgy füstöl, mint kommunikációs csatornák egy indián világháborúban, szorul a kormánya, a kipufogó belever a hossztartóba, a hátsó lökhárítója leesett, mert nincs lemez, amihez oda lehetne csavarni. És lassú, mint a tetű, nem csoda, öreg dízel állólámpa nem rakéta. De ez már nem is autó, mármint ha a dinamikáját nézzük. A gyorsulása olyan, mint a kissé lejtős asztalra tett, vastagon megkent kenyérről lassan lecsusszanó lekvár. Persze ezt a kenyeret senki sem látja, mert a már említett füsttakaró mindent beborít.

Mégis, amióta megvan, bele se ülök a Mazdába. Igen, tudom, mindenki megmondta előre, unni fogom a problémamentes életet, a célszerű, japán ergonómiát. Én barom, meg azt hittem, hogy negyvenévesen benőtt a fejem lágya, értékelni tudom majd a nyugalmat. De nem, inkább egy ólomlábú sárkánygyíkkal mozgok. Meleg időben pedig alapvetően motorral, ami ezerszer élvezetesebb és praktikusabb, mint bármilyen autó.

Szegény Sólyom, alias TUFA nem tehet semmiről. Bár bő háromezer kilométeres, közel egyéves, tehát rövid-középtávúnak mondható viszonyunkat olykor beárnyékolta egy falsot engedő szívócső, két benzinszivattyú-csere (ami valószínűleg felesleges volt, mert csak a tankból kellett volna kiüríteni a vizet), de ezek filléres, gyorsan orvosolható problémák voltak. És megy is, már toltam neki sokszor 160-at, és egyszer 185-öt, akkor is bírta volna még (persze mindezt, amikor elugrottam Baden-Badenbe tíz deka parizerért). A kiiktatott aktív futóművet és az egyik oldalon leszakadt, de több helyen is meglehetősen avíttas kalaptartót leszámítva minden működik rajta. Zörög persze, mint a rossebb, itt-ott vannak rohadások, a gyalázatosan lefestett (pontosabban a nap kitartó munkája nyomán ma már lefényezettnek egyáltalán nem mondható) motorházfedél látványa miatt pedig lánygimnáziumok és katolikus templomok környékén nem is merek parkolni vele. De nem ez a baja.

Hanem, ismétlem: magamtól már bele se ülök. Ami helyette jön, az sokkal megbízhatatlanabb, silányabb, viszonyunk már a bimbózó szerelem korai pillanataiban is súlyos konfliktusokat ígér. Viszont izgat, olyat akartam akkor is, amikor a 626 GT hozzám került, csak nem találtam használhatót.

Ne haragudjanak rám, ez a negyvenéves kor rosszabb, mint a pubertás. Még dögunalmas a kiszámítható megbízhatóság, de már gyilkos indulatokat ébreszt minden lerohadás. Mellesleg az ember dereka egyre rosszabbul viseli a fetrengést a háromfokos betonon az autó alatt. Ezt az elkövetkező húsz évet át kellene aludni, aztán felébredni tisztességes öregemberként, nyújtózni egyet, és beülni egy Volvo V70-be, vagy egy Toyota Aurisba. Húszéves korukra azok is elérhető közelségbe kerülnek.

De most még próbálkozom egy utolsót (lehet, hogy jön még utána kilenc, az Európa Kiadónak is volt ennyi búcsú-búcsúkoncertje), megyek szívni.

Cikk jön arról is, addig meg: viszlát.