Mondta két és fél éves fiam, amikor két óra ülés után végre felálltam a Kakucsring lelátójának deszkájáról, hogy kinyújtóztassam magam és elslattyogjunk a fagylaltos bódé felé.
Lám, a kisember megkedvelte ezt a büdös-zajos dolgot, szorítanom kellett a kezét, mert folyamatosan visszafelé nézett, hátha indul megint valamelyik döntő vagy előfutam, ilyenkor megbotlott. Csoda történt. Akinek van gyermeke, az tudja jól, hogy egy ilyen pöttöm emberke figyelmét hosszú órákra lekötni nem kis teljesítmény, pláne, ha meglehetősen aktív és izgő-mozgó gyermekről van szó.
Az igazság azonban az, hogy én is úgy ültem, mint a cövek. Mert a ralikrossz továbbra is a talán legkirályabb és második legtahóbb sportág evör és imádom. Szerettem már Nyírád előtt, amikor még műsor volt az Eurosporton, nem csak hülye tenisz, foci és díjugratás, hanem rendszeresen ralikrossz Metro 6R4-ekkel és Ford RS200-akkal. Will Gollop, Pat Doran és a többi bolond a B-csoportos elmebajokkal, szűkítő és limit nélkül.
Persze, bunkó és kemény technikai sportnak mondják, csak a roncsderbi keményebb, mégis, akiknek nem tetszik, azok leginkább sosem voltak egyetlen ralikrossz-futamon sem, nem nézték még a sokszor házi körülmények között rommátuningolt, nulláról százra három másodpercen belül gyorsuló kalitkákat... Valószínűleg ők vannak többen, ezért is van műsoron a már említett díjugratás és a snooker, nem a ralikrossz és a BTCC.
Kész szerencse, hogy idehaza azért elég jól állunk e téren, hiszen ahogy a hazai rali lassan beleroskad saját maga ásta sírgödrébe, úgy fordulnak egyre többen a ralikrossz felé: olcsóbb, sokkal-sokkal látványosabb, pörgősebb. Reméljük, hogy sikeressége okán nem jut a rali sorsára.
Mondjuk addig, amíg a Kakucsring Gabi-féle srácok szívügyüknek érzik, addig biztosan nem. Mert a hétvégi magyar- zóna- és osztrák bajnoki futam egyben kitűnően demonstrálta, hogy kicsiben is lehet látványos és jól szervezett versenyt rendezni. Sajnos idehaza minden rendezvényszervező szeretne egy lendülettel nagyot szakítani, legyen szó oldtimer-kiállításról vagy versenyről, a kapzsiság felülírja az óvatosságot. Aztán a nagy fingani akarásnak sokszor befosás a vége.
Ezért is volt szívet melengető a látvány, ami a kis, vidéki pályán fogadott. Semmi tömegnyomor, összevissza parkoló autók vagy üvöltő hülyezene. Nyugalom, békesség, sült csibe, fagylalt, büfé és porlasztós zuhany a lehűléshez. Kétezer forintért az ember megvásárolta magának a napját és nem érezte egy pillanatig sem lehúzásnak, mert a büfében 190 a félliteres víz 14 éves korig pedig ingyenes a belépés.
És a legjobb a buliban, hogy a pörgés folyamatos, ez nem EB, nincsenek százan, hanem mondjuk negyvenen, csúcstechnikás autóból talán három-négy ha van, a többi mind-mind a kis tuningműhelyek és családi vállalkozások terméke, közel állnak az ember szívéhez: rommá reszelt Swiftek, melyek BMW-ket és Mitsubishiket aláznak, sikító Civicek, lapjával forduló Ascona 400, alig pár perc után a tömeggel együtt üvöltve drukkoltunk a magyaroknak az osztrákokkal és a gyors csehekkel szemben.
A ralikrossz jó. Jó, mert kis helyen történik, nem maradunk le egyetlen mozzanatról sem, mindent látunk, a program pörgős, a leghosszabb szünet is 30 perces és az akció látványos: fekete zászlót a tolakodásért nem adnak, de ha hátulról löki ki a másikat valaki, azonnal kizárják. Horpad a lemez, üvölt a motor, lapjával fordul, aki tud, nem lehet megunni. Kedvet kap hozzá az ember.
Aki ott volt, az tudja, aki nem, az legközelebb ne hagyja ki, remek kis hangulatos esemény, ügyesen szervezve, nem pénzéhségből. Gratulálunk!
