Nem kertelek, nem írok hosszadalmas, szájbarágós bevezetőt, hanem belecsapok a lecsóba: mi a francot keres Bernie Ecclestone fejszobra a Hungaroring bejáratánál? Mi a fészkes fenével érdemelte ki ez a menedzser, hogy még életében olyan emlékműve legyen, mint a legnagyobb, legendás versenyzőknek?
Persze, értem én, hogy ő az, aki művészi szintre emelte a Forma-1-es világbajnoki sorozatban rejlő pénzkeresés módját, ő az Úr, a Mindenható.
De akkor is csak egy jól menő menedzser, akinek versenyzői karrierje kurta, mint a malac farka, tán egy sornyi sincs a Versenyzők Nagy Könyvében.
De ez még mindig nem lenne baj, állítsunk neki szobrot, hogy örök legyen, mint Lenin apánk, simogassuk a lelkét, úgyis olyan kicsire nőtt szegény, ha ez kell ahhoz, hogy sokáig legyen még Forma-1 hazánkban, akkor kell a jó hosszú nyelv. Meg a szobor, egy Forma-1-es autóval.
A szívfájdalmam nem ez. Hanem ami mögötte van.
Ha csupán egymaga meredezne ott, mint az üzleti érzék és biznisz dísze, még tán egy kurta fejcsóválással elintézném. De sajnos nem így van.
Nem így van, hiszen a remek Bernard háta mögött (már ha beszélhetünk hátról és gerincről egy fejszobor esetében), egy jókora, táblaszerű dombormű (a pontos definíciót várom a kommentablakba) és kétméteres díszcserjék takarásában ott sorakoznak mindazok, akik tényleg naggyá tették magát a sportágat. Nem az üzleti, hanem az emberi részét. Egy takaros kis parkban, Bernie, a tábla és a fák takarásában ott vannak mind: Giuseppe „Nino” Farina, Nigel Mansell, Michael Schumacher és Ayrton Senna, Alain Prost, Piquet, Rosberg, Nuvolari, Jack Brabham és még sorolhatnám.
Ezt pedig egyszerűen csúfságnak tartom. Azt, hogy azok, akik miatt milliók és milliók zarándokoltak és még ma is mennek ki egy-egy futamra, azok, akik gyermekkorunk óriásai, ikonjai voltak és akik odahúzták a tömegeket, rajongókat és velük együtt kvázi Bernie bevételét ott legyenek eldugva az üzletember háta mögött.
Egy versenypályán, a motorsport hazai szentélyében, emlékeztetve minden arra járót, hogy csak és kizárólag az üzlet, ami számít. Egy undorító üzenet, csontig nyalás a köbön, én kérek elnézést minden pilótától, kiknek szobrára árnyékot vet a főnök, ők érdemelték volna az első sort. Miattuk néztük a Forma-1-et, nem Bernie Ecclestone miatt.
Szerencsére maga a vezetés feledtette a bosszúságot, ráadásul akadt a résztvevők között jó pár lelkes olvasó - ezúton küldöm üdvözletem innen a gépházból nekik – és a kiszolgáló személyzet tagjai is érdekes emberek voltak.
Többnyire fiatal, túlnyomórészt brit srácok, akik a program keretén belül járják a világ versenypályáit Szingapúrtól Franciaországig. Az autókat az utolsó csavarig ismerik, karbantartást, kisebb javításokat is végeznek rajtuk, ha kell, két kamionnyi az összes cucc, amire ehhez szükségük van. Beszédesek, illedelmesek és segítőkészek. Nem volt gond kölcsönkérni egy fejhallgatót, hogy vissza tudjuk hallgatni a kis zsebkamera csapnivaló hangját, de szívesen segítettek bármiben, morgás nélkül.
Pár nappal az akció kezdete előtt érkeztek, elégedettek voltak a várossal és a hellyel, egyedül a hotelkonyha túlsózott ételeire panaszkodtak. Jó dolognak tűnhet, de nincs könnyű dolguk. Van úgy, hogy hat hónapig úton vannak, lányok pedig nincsenek a társaságban. Mégsem cserélnének senkivel.
Éppen pár perces áldozatomat mutattam be Philip Morris oltárán miközben a főépület tetejéről figyeltem az alant folyó nyüzsgést, mikor valaki megkérdezte, hogy nem zavar-e, ha rágyújt ő is.
Mondtam, hogy semmi gond, így is egyedül vagyok itt ezzel a rákrudacska-szokással, csak nyugodtan.
Beszédbe elegyedtünk, aztán kiderült, hogy teljesen véletlenül a környék tán legbennfentesebb emberével beszélgetünk lassan húsz perce vadul gesztikulálva, egymás hátát csapkodva, nevetve.
Norman Simon 1976-ban született – bár neve alapján brit – valójában német nemzetiségű, mind a mai napig Wiesbadenben él. Természetesen ő is gokarttal kezdte, 1989-ben. 91-ben már junior német bajnok innentől kezdve pedig felpörög a karrierje: Formula Ford odahaza, majd Nagy-Britanniában, Formula Opel, Forma 3 majd Forma 3000 és 2000-ben az amerikai ALMS egy Lolával, túraautó-bajnokság (SPC) BMW-vel, majd 2002-2003-ban 24 órás LeMans (Spyker) közben FIA GT-bajnokság Porsche 996 GT3-RS-sel és 2004-2005-ben ő volt az egyik pilótája a GT1-es Murciélago R-GT-nek (a Japán bajnokságban is indultak), tán erre emlékeznek mindannyian leginkább.
Sosem volt átütő sikerű versenyző, de vérbeli profi, mellette parányi porszemek vagyunk így is és hát – eredményei alapján – vezetni, na azt tud.
- Utoljára 2005-ben tűntél fel nemzetközi futamon, szögre akasztottad a cipőt?
- Tudod úgy van ez, hogy ha egyszer erre tetted fel az életed, akkor már sosem tudsz igazán elszakadni a közegtől, azóta is évente indulok barátaimmal, csapatommal a 24 órás Nürburgringi versenyen, mindamellett a cégemet vezetem, feltörekvő tehetségeket menedzselünk, ilyen rendezvények lebonyolításában is részt veszünk, mint ez a mai.
- De mégis, nem hiányzik a nyüzsgés, az utazás, az atmoszféra?
- 33 éves vagyok az idén, életem java részét a családomtól távol töltöttem, jól esik egy kicsit megállapodni, pihenni, de naná, hogy nem tettem még le a lantot végleg, imádom, szeretem, amit csinálok.
- Mi történt a fekete Murciélagoval? Tökéletesen beillett a mezőnybe, erre pár futamot, vagy tán egy fél szezont nyomtatok le GT1-ben, aztán?
- Látod, annak idején a csapat is pontosan így gondolkodott, ahogy te. Adott volt egy nagyon jó alap, akkoriban a mezőny is jóval nagyobb volt, mint most. Kell-e mondanom, hogy a szponzorokon buktunk meg, mint oly sokan.
- De hát miért? A gyár nem támogatott titeket? Vagy nem akadt szponzor, aki fantáziát látott egy mattfekete, üvöltő Murciélagóban?
- Nem gyári csapat voltunk, a Lamborghini nem szándékozott gyári egységet rajthoz állítani, tán az Audi miatt sem. Megvettük az autókat, ők átadták a teljes technikai dokumentációt és csupán pár héttel az első futam előtt lettek készen az autók. Törvényszerű, hogy egy jóformán semmiből épített kocsit hónapokig kell tesztelni-nyúzni, nekünk erre nem volt időnk, élesben kellett minden gyermekbetegséget kifognunk. Éppen ezért eredményeink is alig-alig voltak. Ha ment az autó, akkor borzalmas volt, csak – valljuk be őszintén – ritkán fejeztünk be futamot. Eredmény híján pedig a szponzoraink is elfordultak tőlünk, hiába magyaráztuk a helyzetet, a profi versenysport profi politika is egyben és nincs kegyelem.
- Ha már említetted, melyik gép volt az, amire már te is azt mondtad, hogy a b*ssza meg, ez durva?
- Kétségkívül az ALMS -gép. Abban egy V10-es Judd motor volt és az első próba után úgy szálltam ki belőle, hogy oh, my fucking God (nem fordítanám le), a legdurvább dolog volt, amivel életemben találkoztam.
- Mit könyvelsz el legnagyobb sikerként? Hiszen rengeteg sorozatban indultál, versenyeztél szerte a világon, mi az, ami a mai napig melengeti a szíved?
- Nehéz kérdés, néha egy győztes futam egy patinás pályán többet jelent bárminél, de azt hiszem az 1991-es Német Junior Gokart bajnoki cím marad a legkedvesebb. Tizenévesen, egy elképesztően kemény mezőnyben lettem bajnok odahaza.
- Apropó, a gokarton kívül melyik volt a legkeményebb mezőny? Hol volt a legnehezebb versenyezni?
- 2004-ben a japán GT bajnokságon kívül indultam a BTCC-ben, na ott aztán senki nem adott ingyen semmit. Biztos lehettél benne, hogy ha egy centi hely van melletted, akkor a mögötted jövő meg fogja próbálni. Kőkemény, test-test elleni harc volt, nagyon élveztem. Mellesleg a mai napig ilyen maradt az a sorozat.
- Mi volt a cél? Meddig akartad csinálni?
- Nem kérdés, a Forma-1-ig, egyértelműen.
- Érdekes, egyszerűen minden pályaversenyző erre vágyik? Mindenki ennyire maximalista annak ellenére, hogy az utóbbi időben egyre több a botrány és a politika az F1 táján?
- Titokban biztosan, sokan nyilatkoznak ellenkezően, de biztos lehetsz benne, hogy szívük mélyén odavágynak, kivétel nélkül.
- Mennyire rossz dolog tudatosítani, elnézést a tapintatlan kérdésért, hogy már nem jön össze? Így, 33 évesen már te is tisztában vagy azzal, hogy nem érsz el odáig.
- Nézd, minden versenyző életében van egy pont, amikor érzi, hogy elég. A kérdés csupán az, hogy meddig jutsz, mielőtt eléred ezt a pontot, milyen hátszeled, támogatóid, mentoraid vannak. Én ennyit futottam, ma már hobbi a versenyzés, de elégedett vagyok, hiszen a világ legjobb versenypályáin, remek kollégák és versenyzőtársak mellett mehettem igazán gyors autókkal, és bekerültem ebbe a közegbe, ahol jól érzem magam.
- Tényleg, mit gondolsz az éppen kirobbant Briatore-Piquet botrányról? Szerinted hogy döntenek Párizsban? Egyáltalán lehetséges ilyen?
- Látod, pontosan ott folytatnám, ahol az előbb abbahagytam. Egy bizonyos szinten túl már nem a tehetség a döntő, hanem az előbb említett hátszél és a szponzorok, akiket magaddal viszel. El sem tudod képzelni, hány nagyon-nagyon tehetséges pilóta tűnt el úgy – és fog is – nyom nélkül, hogy sosem kaptak esélyt ezek hiánya miatt. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem a legjobbak vannak ma az F1-ben, hanem azt, hogy nyugodtan lehetne duplaakora a mezőny, a minősége megmaradna akkor is. Briatore egy rendkívül keménykezű csapatfőnök hírében áll, de emberként egy igazi seggfejként (real asshole) emlegetik – ezt ugye nem írod le? (nevetés) – minden további nélkül el tudom képzelni, hogy ilyen utasítást adott és ezért elmarasztalják (ma már tudjuk, hogy így történt), de valójában Nelsinho legalább olyan sáros, mégpedig azért, mert ezt azonnal jeleznie kellett volna a FIA felé.
- Mit szólsz ezekhez a Formula BMW-khez?
- Nagyon ügyes és kezes gépek, Meglepően jól és egyszerűen beállíthatók.
- És mi igazság van abban, hogy formaautót egyszer kell megtanulnod vezetni?
- Ez így van. A vezetés technikája minden ilyen autóban ugyanolyan, csupán a tempó és a technika lesz minden szinten egyre szofisztikáltabb, kifinomultabb. Szeretni fogod.
- Köszi Norman, megtiszteltetés volt, a következő szünetben ugyanitt...
- Részemről a szerencse, üdvözletem olvasóitoknak.
Átadtam. Ez volt Norman Simon. Egy igazi profi. És ezt a videót megnézve tényleg csak annyi jut eszembe: maxrespect Norm! (3:20-tól robban)
Mai cikkünk hosszúra nyúlt blogposztját olvashatták.
