Rendben van, aláírom, egy hamincnegyvenegynéhány éves autó nem okvetlenül szép, ha nem restaurálták egy halom pénzért, ám végigszolgált becsületben vagy másfél millió kilométert. Erre a legjobb példa drága Bazegem, aki lukasan, zajosan, de annál kitartóbb elromolhatatlansággal borítja aranyba családi hétvégéinket. Kár, hogy nem volt nálam videó – amikor a gyerekeim múlt szombaton megtudták, hogy az öreg szürkével megyünk, sikoltoztak az utcán az örömtől, nem lehetett leállítani őket. Nem túlzok.

De akad más kellem is abban, ha az ember egy vén, de hunyorított szemmel még prezentálható fostalicskával mozog. Például, ha hétvégén a fejébe veszi, hogy valami jó kis oldtimeres rendezvényre látogatna, szinte garantált, hogy kivételes bánásmódban részesül. Akárcsak mondjuk már többször a Traktormajálison, vagy más szabadtéri veterán-kiállításokon, kitüntetett helyünk lett ez az Oldtimer Expón is. A csillogónál csillogóbb, tízmilliósnál húszmilliósabb új autókat terelgették elfele az őrök a parkoló bejáratától (pedig akkor a Tatai úton már kilométeres kocsisor parkolt minden irányban), mert odabent elfogyott a hely. Ám amikor megpillantották a mi zakatoló, öreg romunkat, felderült az arcuk, hátramutattak (ránk), és integettek, hogy jöjjünk, csak jöjjünk. Mi pedig a birodalmi csillag árnyékában, büszkén bevonultunk a bámész tömeg sorfala között. Volt is hely bőségesen, délceg oldtimeres véreink ott feszítettek már a technicolor napsütésben.

Hopp, egy Mercedesnyi hely – már be is toltam a koromcső végét egy Lotus Super Seven és egy Ferrari közé. Volt ott még egy Rolls-Royce is. Élni tudni kell.

Tudják mit? Azt hittem, hogy a nézelődők megköpködnek, jogos is lett volna, erre az én autómat is elkezdték fotózni. Szólni akartam, hogy ne tegyék, hiszen csak megtűrt senkiházi ebben a társaságban, aztán inkább hagytam. Hadd tündököljön szegény Bazeg még néhányszor a reflektorfényben. Rövidesen úgyis elmegy, ha végre készen lesz a másik. Jaj, elszóltam magam – mindent a kellő időben…